Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

hadonászó kéz tűnt fel a padlás nyílásában. Ha mély, felnőttekhez illő hangon mondja ezt a láthatatlan száj, Isten szólásának hiszem. Megrettentünk. Órák óta ez volt az első emberi hang, ami a hívásunkra válaszolt. A sápadt arcú ember visszahőkölt, s tanácstalanul nézett ránk. A katonák szótlan mozdulattal jelezték, hogy fölmennek. A járási leintette őket. A nyílás alá állt, ijesztően közel a villogó-csapkodó baltához, és szinte kérlelve mondta: — Az életét mentjük. — Az én dolgom! — Itt pusztul... — Hagyjanak! — Elvisszük, parancsunk van rá. A hadonászó kéz megállt. Elfáradt-e, megrémült-e, nem tudtuk. Távolodó léptek döngését hallottuk. Hallgatóztunk és vártunk. A víz zúgásába előbb erőtlenül, akadozva, töredezve, aztán erősödve éneklés vegyült. Körbe hallgatóztunk. Mindnyájan azt hittük, hogy távolról, irdatlan magasságból jön a hang. Az öreg énekelt. Már kivehető volt a dallam, érthetők a szavak is. — Kálvinista — jegyezte meg komoran a kormányos —, zsoltárt mond. Lélegzésnyire megszakadt az ének, majd tovább reszketett: „... Meglátszanak a vizek mélységei. Felnyílnak a földnek fenéki. A te feddésednek súlyosságától, És haragos orrodnak fúvásától. Onnan felül kezeit lenyújtá, És engem a vizekből kivona. Megszabadíta én ellenségeimtől, kik rám rohannak én Ínségemben ..." Már ott álltunk körötte, de ő csak mondta. Az énekeskönyvet kissé a világosság felé döntve, erőlködve fohászkodott. — Jöjjön! — szólt rá erélyesen a járási. — Nem! — vágott vissza az ének két szava között az öreg. — Elvisszük! Az éneklés abbamaradt. Az ember elbizonytalanodva, té292