Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

den betűt, aztán vonással kötötték őket össze: fonott sövény. Elrakták a tábori lapokat is. Név, címzés, a feladó száma. Ezeket az orosz frontról küldték. Ezerkilencszáznegyvenkettő márciusa, a lapok jobb felső sarkában dátum. „Édes kisanyám!" — ez mindegyiken a megszólítás. Ezt még el lehet olvasni, de a további sorokat zavaros térképpé mosta a víz. Egy-egy sor vagy szó még állt az összevissza ábrák között, de a hánykolódó csónakban nem lehetett olvasni. Csehországi levél is volt néhány. Ezeket a háború után írták, mert a bélyegen még Beneš elnök képe volt. Egymáshoz tapadva két Ostraváról küldött levelet találtam, aztán a délcsehországi Znojmóból is jött egypár, majd három iskolás kezű címzés, feladó ... A járási ember állj t parancsolt. Egy házra meredtek mind. Tetején elöl két sorban hiányzott a cserép, s a katonák arcot pillantottak meg a nyílásban. Merőn néztem, de nem láttam semmit. — Emberek ... emberek ...! Valahonnan kutyanyüszítés volt a válasz. Hiába ismételte a járási a hívást többször is, emberi szó nem felelt. — Láttátok? — kérdezte ingerülten a vezető. — Biztosan! Törnünk-zúznunk kellett, hogy az udvarba juthassunk, mert mindkét kapu gerendákkal volt eltorlaszolva. Ahogy bevergődtünk, láttuk, hogy egy láthatatlan kéz felhúzza a padraj áró létrát. A tátongó nyílás elé álltunk. — Szóljon, aki ott van! — kiáltott föl a borostás arcú. Felállt a csónak orrában, és lábujjhegyre ágaskodva beszélt a sötét nyílásba. Most láttam őt először egyenesen. Sovány, vézna ember volt, arca sápadtabb a víz csapkodta falnál. — Fölmegyek — szólt hátra. Az egyik katona a csónak orrába egyensúlyozott, hogy segítsen. — Takarodjanak! — hallottuk váratlanul, s egy baltával 291