Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Egy szál ingben

az ára mindennek. Ez a sok szép fa meg a többi... A koronák alja már sárgul. Elpusztulnak ... Két fa között félrebillent tyúkól lebeg, az udvarról vihette oda a víz. Fáradt szárnycsapkodás és rekedt vartyogás hallatszik belőle. A dunai ember odakormányoz. Ez is zárva van, gondosan lakatra zárták. Balta fokával törjük ki a rácsokat. Ázott szárnyasok buknak a víz színére, barnák, szürkék, feketék, vergődnek, néhányat felfog a fák koronája, de nagy részüket a kertek mögötti mezőségre kapja az ár. Minden térdel, a házak, a fák, a kerítések, mind a földre tört. S ez a félelmetes, ami kilátszik a vízből, ez a csonka lábú, roggyant világ. Árral szemben kivergődünk az utcára, de a kerítések mellett nem tudjuk magunkat megtartani. Sodrásba kerültünk. Rémülten kapaszkodom a csónak kávájába. Hátranézni restellek, mert a két katona és a kormányos biztosan mosolyog rajtam. — Emberek ... emberek! Ez a hang magamhoz térít. Az egyik kapun leveleket hoz magával a víz. A gyönge, keskeny sodrás sorba kényszerítette a borítékokat, mintha a kapuoszlop mögül postás eregetné őket a világ kíváncsiságára. Titokban. Marokra való levelet sikerül összekapkodnom. Az első pillanatban örültem: az átázott papír megfoghatatlan érzéseket váltott ki belőlem. Valami a torkomat szorongatta, távolságokat láttam, várakozást és türelmetlenséget, ismeretlen emberek életét és halálát hallottam kiáltani. S a levelek jöttek, folytak, mint a ház fehér vére. Amit tudtam, szedtem. Könyökig nyúltam a vízbe, hogy az alámerülőket is mentsem. Gondosan egymásra gyűjtött levélcsomót ragadhatott el az ár. Nemrég kerülhettek a vízbe, mert némelyiken még kivehető az írás. Kinyitni restelltem egyet is. A feladókat néztem ... Lorin Ohio ... Amerika. Lórin Ohio... Ilyen sok volt. Nehéz kézzel külön rajzoltak min290