Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

— Ingyenkegyelemből! — Félnek, s nem merik bevallani az igazat — mondta lehangoltan a katona, és székét maga után húzva visszaült az asztalhoz. — Rákényszerítenek, hogy hazudjunk — vágott vissza konokul a lány. Megszakadt a beszéd. A katonát láthatóan untatta, mi pedig másról, a reggelről, a holnapról szerettünk volna kérdezősködni. Egy pillanatra szertefutott minden gondolatom, fáradtság környékezett. Idegeimet megülte a napok óta tartó izgalom. Nem először fogtak el, voltunk már így máskor is: az őrjáratok barátságtalan szobáiban vártunk sorsunkra. Mindig ez a legkritikusabb állapot: az elernyedés. Vannak pillanatok, amikor a fáradtság elbírhatatlan erővel zúdul az emberre. Ilyenkor úgy érzem, minden mindegy» jöjjön akármi rossz, nem bánom, csak egy órára lehunyhassam a szememet. öreg csempészek mondogatták, ezt kell kihasználni, a hajnalt. Ilyenkor kell a tiszta fej meg a frisseség. Az éjszaka sarka a csempészeké ... Az álmosság nagyobb ellenség, mint a finánc. — Mit akarnak velünk? — kérdezte váratlanul Erzsi. A katona sokára válaszolt: — Bekísérjük! — Hová? — A járásra. Ez a legrosszabb, ahogy egy ilyen út végződhet. Kihallgatás, jegyzőkönyv, fogház, rendőrségi megfigyelés ... — Segítsen rajtunk — szólalt meg ismét a lány. Hangja kedves és kérlelő. A katona felemelte álmos fejét, és tétován, hosszasan vizsgált bennünket. Izgatottan vártunk. Reszketve szedtük a levegőt. Jól megfigyeltem az arcát: magas homloka, tiszta, nyílt ábrázata volt. Szótlanul is bizalmat ébresztő ember. Ha figyelt, jobb szemét szűkebbre húzta. Nem illett rá a mundér. Nem illett hozzá a környezet sem. Fáradságába kerülhetett a szigor is, ami az arcán ült. 27