Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

amit teszek. Három nap és három éjjel őriztem a papunk háza küszöbét. Féltettem. Mégis elvitték. Félretoltak az ajtóból, és vitték. Gyenge vagyok én már ... — Nevetség tárgya lesz. — Magadat félted te, fiam. Rólam beszélsz, és magadra gondolsz. De hát te fiatal vagy, intézd a sorsod másképp ... Én már nem tudom magam megváltani... Alig szürkül, ágyat bont magának. — Te elmész, ugye? Keserű nyál íze gyűl a számba. Először történik meg, hogy anyám nem marasztal éjszakára. Nem tartóztat. Fél tőlem, attól tart, hogy beszédre kényszerítem... Érzi, hogy hűtlen lettem hozzá ... — Jót akarok — mondtam minden összefüggés nélkül. — Lágy szívű vagy, téged könnyen meg lehet törni. Ez volt a búcsú. Az udvar végéről perzselt szárú fűcsomót szakítok. Markomat görcsösen összeszorítom, s ahogy az ujjaim elernyednek, érzem a fűszálak érdességét. A füveknek is van akaratuk, védekeznek, gondolom botorul. Lassan üres lesz a markom, csupán egy szúrós ág tört az ujjaim közé. Kakukkfű. Már nincs szaga. Fáj ez a kínos távozás, nem szeretném elveszíteni a gyermekkorom ... Csupasz végével fogam közé harapom a kemény fűszálat, és szórakozottan rágcsálni kezdem. Nelli egyszer egy egész csomót szórt az arcomba. Hanyatt feküdtem mellette, és azzal szórakozott, hogy a szagos fűszálakból ábrákat formált az arcomra: félköröket, háromszögeket és ostoba kereszteket... Keserű a kakukkfű íze, keserűbb, mint gondoltam volna. Vargas jut eszembe és Szerdi. Én nem vagyok hős, nem lehet mindenki hős. Szofer Lébi, a rabbi sem volt az. Fülembe üt suttogó, síró imádkozása: „Ne haljak meg. Élni akarok... Ragadjon el a szélvihar, s vigyen a felhők fölé, hogy onnan láthassam népem új hazáját." Élni akart, és hinni. Hinni saját életében. Mindenki a saját életében hisz elsősorban. Hány óra múlhatott el azóta, hogy meghalt Tomori, a világ legszegényebb embere? Senki sem tartja számon. 270