Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Pallai a vizet szólongatja: „Hol vagytok? ... Ne ijesztgessetek 1.." Beletérdelt a vízbe, és úgy átkozódott: „... nem vagyok én isten, nyomorultak..." A víznek nincs külön hangja, a földnek sincs. Ismét egyedül vagyok. Otthon Nelli levele várt rám. Panasz minden sora: „...anyám ingerült, és folyton szemrehányásokat tesz. Nem tudok a kedvére tenni semmit... Ügy van, mint régen, elégedetlen a sorsommal..." Hidegen hagytak a sorok. Anyám helyzete számomra most nagyobb gond. Érzem, elégtételt kellene neki adnom. Valami fáj bennem, ha rágondolok. Megdöbbentett a makacssága. Nem hisz nekem. Senkinek sem hisz. Minek így élni? Tanácstalanul mérlegelem magamban a lehetőségeket. Frázisok tolulnak a számra a jobb jövőről, a boldogabb jövőről ... Lepereg egy élet, s azt sem tudja, milyen az öröm. Csak a mesékben örülhetett igazán. Igazságtalan sors; anyám már csak az emlékekből él... Azt mondják, a kommunizmusban gondtalanul él majd az ember. Mikor lesz az? Egy összejövetelen katonapajtásommal találkoztam. Vörös posztóval letakart asztal mögött állva szónokolt: — Koreában vér folyik, ártatlan embereket gyilkolnak ... Tiltakozunk! — Indulatosan, meggyőzően beszélt, a teremben csend volt. Utána a vállamat átölelve asztalhoz invitált. Ittunk. Kérdezés nélkül munkájának fontosságát említi. Mintha a szónoklatát folytatná: — Rengeteg a dolgom, nagy korban élünk. A munkásosztály csodákat művel. Nehéz munka, körül vagyunk ellenséggel... Valaha együtt jártunk járőrbe, ismerte Nellit. Tudott az éjszakai bujkálásokról is. Homloka fölött kissé meggyérült a haj, de így is fejére tudom képzelni a katonasapkát. — Megvan még a madár? — kérdi gúnyosan. — Együtt élünk. Szebb, mint akkor volt. Nagyot nyel. — Hát a vén gonosz? — Meghalt. 271