Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

szeretett mesélni, de mielőtt a történetek végéhez ért volna, mindig elnyomta a fáradtság. Aztán már csak félálmában mormogott valamit. Fojtogató keserűség mardosott. Nevetségesnek éreztem magam. A következő hét végén otthagytam a szemináriumot, és hazautaztam Feketevízre. Anyám hátul, az udvar végében tesz-vesz. Hirtelen nem ismer meg, s amint meglát, tétova lépéssel a kert felé mozdul, mintha idegenek jötte ijesztené. — Korán keltem — mondja zavartan. — Hogy él? — Csak így, ahogy ma lehet. — Hát a föld? — Nagyok a terhek, ami terem, mind elviszik. Semmi sem elég, már a föld is kell nekik. Az államnak kell a föld ... — Rémhírek. — Akkor te minek jöttél? Téged is ők küldtek. — Segítek egy kicsit, meg látni is akartam. — Mégiscsak a föld kell nekik. Neked is az kell. Már háromszor jártak itt... Azzal kezdik, hogy segíteni akarnak rajtam. Koldusbotra juttatnak a segítségükkel, te is azt akarod... — Anyámnak már nehéz a munka. — Dolgozom én, csak hagyjanak. Ha nem vonják el a figyelmem, dolgozom. Mit akarnak? Én már nem tudom megváltani magam... Egy csupor tejet tesz elém. Nálunk mindig ez volt a reggeli: friss kecsketej. Anyám nem ül az asztalhoz, mintha madár szárnya hajolna, az ágy szélére ereszkedik. Mióta emlékszem, mindig itt ült, innen csupán egy mozdulat a tűzhely ajtaja és az asztal. A beszélgetés is jobban esik így. Fejét tenyerébe támasztva nézi a szemközti falat, reszket a feje. Így is reszket, ha ujjai közé fogja hegyes, csontos állát. Keserűen tapasztalom, hogy különösebben nem örül jöttömnek, ölelésében nyoma se volt a valamikori féltő mozdulatoknak. 268