Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Éjszaka valaki belekotort a füzetembe, reggel a táblára tűzve láttam viszont a telerajzolt papírlapot. — Megfojtalak! — sziszegtem Szerdi felé. Féloldalt állt nekem. Jól láthattam, hogy fülét és fél arcát elönti a pír. Amikor szembe fordult velem, már lángolt az egész ábrázata. — Leleplezlek. A meggyűrt papírlap súlytalanul lebbenve hullott az előadói asztal elé. Nem nyúltam érte. Nem volt semmi különös. Három egyforma női arc. Hiába bámulják, úgysem értik. Nelli nagy szeme a mennyezetet nézi. Vagy azon túl valami mást néz, mert neki sose elég, ami van. Az eget, a csillagokat, az idegen messziséget nézi, ahová szünet nélkül nyugtalanul elvágyik. A szeminárium befejezése előtt bizottság elé hívtak, és felolvasták a rólam írt értékelést: „... passzív, a közösség erejét lebecsüli, politikailag fejletlen." Ezekre a szavakra emlékszem a leghatározottabban. Hirtelen nem találtam ellenvetést. — Hogyan műveli magát? — Most kezdtem olvasni. — Kik az ideáljai? — Nem tudom ... Ezen még nem gondolkodtam. — A forradalmi eszmék több odaadást kívánnak. — Rendesen végzem a munkám, igyekszem. — Az ember nem élhet célok, nagy célok nélkül. Gondoljon a nagy forradalmárok életére, a franciákra, az oroszok nagyjaira. Gondolkozzon, a lelkesedés feltétele a gondolkodás ... Nekik sem, magamnak sem tudtam megmagyarázni az élet nagy céljait. Hazafelé utazva apámra gondoltam, aztán anyám jutott eszembe. A sorsuk. Talán erről kellett volna beszélnem. Lehet, hogy kinevettek volna. Mindegy. Igaz, apámat alig ismertem, de anyám még él. S mintha mentegetni akarnám magam, mondani kezdtem az életem. Ezerkilencszázhuszonötben születtem. A falu neve Feketevíz. Apámat csak anyám elbeszéléseiből ismerem. Anyám 267