Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Nincsenek barátaim. Igaz, tisztelnek, becsülnek. Így mondtam Gallainak is: „Becsülnek." Ez minden. Az emberek köszöntenek, és teljesítik utasításaimat. De a hivatalos elfoglaltságon túl a kutya sem vakkant felém. Kódoroghatok, ihatom, s ha úgy tetszik, fel is köthetem magam. Egyedül vagyok. Most érzem, hogy Nelli mennyire magához kötött, ö jelenti számomra a világot, az embereket, a várost, a szépet és a jót. Helyettesítheti-e a szerelem mindezt? Eddig jó volt. Nelli jó, de talán egy kicsit gonosz is. Ha nincs mellettem, úgy érzem, gonosz. Szépségében van a rosszaság. Félek a vádló szavak kimondásától, mégis jönnek. Olyan az életem, mint egy mese. Én a füvek hátán mentem el a falumból. Nelli is mese, hihetetlen mese. Hiszek benne, talán az is a bajom, hogy hiszek, túlságosan hiszek benne. Lehet-e hinni ennyire egy emberben? Éjféltájt hanyatt fekszem az ágyon, és a plafont bámulom meg a falakat, a nedvesség verte foltokat. Alaktalan fehér szélű ábrák vigyorognak rám: hempergő állatfigurák, ismert és ismeretlen emberfejek. Odarajzolták a feketehajú kávéházi nőt is. Lehet, hogy most ő is egyedül van. Nelli még sose panaszkodott a magányra ... Aludni nem tudok, csak meresztem a szemem, tekintetemmel az átázott festés torz figuráit kaparom. Megyek, mászok fel a mennyezetig, aztán vissza. Kezdem elölről, szeretném egymástól elválasztani a nedvességfoltokat. Nem lehet, a vonalak értelmetlenül egymásba torlódnak. Sziklák is vannak a falon. Zöld levelek is, finom erezetű páfránygerezdek. Ilyen volt Berei Erzsi hálóinge is. Szofer Lébi arcát nagyon soványra rajzolták a festékszemcsék, és kihagyták a szemét, ijesztő üreg mered rám. Hangja nagyon messziről súg felém: „Tohu vabohu, puszta és kietlen a világ ..." Elindult egy porszem, hogy megkeresse nyugalmát. A rabbi szeme hunyó csillag, arccsontját is mintha a szél csapta volna a mennyezet alaktalan vonalai közé. összerakom Nelli mosolyát. Egymáshoz erőszakolom 260