Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

sem. Nelli szertelen, őt vágyai éltetik, nem tűri mások akaratát. Áll, néz és mosolyog rajtuk. Nelli csupán magát látja, a maga szépségét, örül a nyugalomnak, örül az őt körülvevő rajongásnak. A szülés után megszépült, szebb, mint valaha volt. Királylány, a fejét is úgy tartja,'büszkén, méltósággal. Ezt mondja róla a Gallai rokon vénleány is: „királylány", aki elvárja, hogy szeressék és tiszteljék. A mese igaz: a szépséget tisztelni kell, szeretni. Nellit szeretni kell. Este elutazom. Egyedül érzem magam, nem találom a helyem. Unalmas, egyhangú napok váltják egymást: reggel, este, este, reggel. Sorra járom a kávéházakat, egyiket a másik után. Untat. Néhány napi egyedüllét után remegés fog el, ha a hazamenésre gondolok. Észrevétlen kialakul a napok szabálya: munka, utána kávéház, s végül egy zajos kocsmában kötök ki. Ösztönösen elfoglaltságot keresek magamnak. Idegen lett a szobánk, ellenszenves. Érthetetlenül szürkévé válnak a Nelli készítette papírfüggönyök is. Vannak pillanatok, amikor úgy rémlik, hogy sosem laktunk itt együtt. Nem voltak éjszakák. Nelli hajnali követelése is csupán képzelgés. Visszafelé elvesztem az idő fonalát. Kiesnek belőlem a hónapok és a napok. Ostoba látomások gyötörnek, az emlékezés vadít, nem akarok, nem akarok, semmire sem akarok emlékezni. Egy fekete nő ült le már másodszor az asztalomhoz. — Unatkozik, szépfiú? — nevet gunyorosan a szemembe. Arca hasonlít Nelliére, ennek is vastag, érzéki szája van, csupán a hajszíne más. Az asztal lapjához dőlve közelről nézi arcomat. — Egyedül van? — kérdi. — Hagyjon. — Hőscincér. Akaratom ellenére elmosolyodom. Ö is nevet, kacérkodó, csalogató, gonosz kis nevetéssel élvezi zavarom. — Nemcsak egy nő van a világon ... Ilyen pofával hódítani kell. Felállók az asztaltól, és köszönés nélkül otthagyom. 259