Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

tanácstalan és határozatlan. Egyedül maradt. Kis ideig még kísérem, aztán én is elmaradok tőle. Leérünk a füzes széléhez. Erre jött a rabbi is. Itt ült fel a szekérre. Pallai akkor káromkodott, durva volt és kíméletlen. Alig telt bele néhány hét, Szofer Lébi sorsára jutott. Lehet, hogy most ő is erre gondol. Ha felém fordulna, tudnék olvasni arcának vonásaiból. Így csak görnyedt hátát látom. A menekülőknek előbb a testalkata változik meg, összezsugorodik, kisebb lesz, mintha az izmokat tartó csontok porrá törtek volna. Elértük a víz partját. Pallai fáradtan rám néz, vár, mondjak valamit. A folyó jege mozdulatlan, a hó simaságát ösvények törik a túlsó partig. Egy, kettő, három, öt, hat... A legszélesebb a kanyarnál kezdődik, s a vízfolyás irányában lefelé tart. Itt széles a folyó, a víz sekély, folyása csendesebb. Ezen mennek a legtöbben. Tudják jól, hogy a gázlók felett vastagra fagy a jég. Pallai is tudja ezt, mégis fél. Nem mer elindulni. — Menj elöl, te könnyebb vagy. — Egynek biztosabb. — Nem jössz velem? — Vissza kell mennem ... — Félsz? Válasz helyett a part felé hátrálok. Felkapaszkodom a fagyos meredélyen, és felülről figyelem a környéket. Reszketés fog el. Futni, rohanni szeretnék visszafelé a nyúlnyomokon. Attól tartok, hogy a gazdát baj éri, s nekem ezt látnom kell. Eszembe jut Tomori és Fodor Andris halálának éjszakája. Hallom Pallai tehetetlen átkozódását: „...nyomorultak, ostoba istenek, már imádkozni sem tudtok ..." A vízben térdelt, és kezével a vizet csapdosva ordítozott... „Nem vagyok én isten, menjetek, mondjátok el, én fojtottam meg Tomorit..." Most a part alatt áll, és lábával a havat túrja. Próbálgatja a jég erejét. Rááll, aztán sietve visszalép a földre. Lehet, hogy imádkozik. Nem tudja magát rászánni az átkelésre. Időnként felém pislog, figyeli, itt vagyok-e még. Aztán 235