Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

lépegetve mégis elindul felfelé a vízfolyás ellenében. Egyik lába a jégen, másik a parton. Félelmetesek a menekülők útjai, rejtettek és kiszámíthatatlanok. A menekülők útjai nem változnak. Rejtett ösvényeken csupán ismétlődnek a sorsok, az emberek, akik libasorba állnak, és elindulnak ... Pallai egyedül maradt. Alakja sejtelmesen rátapad a hó fehérségére. Váratlanul megrian a jég, s a fekete folt megmerevedik, majd lábát a hóban csúsztatva visszafelé mozdul. Előbb halkan, aztán egyre hangosabban engem szólongat. Nem válaszolok. Várom, reccsen-e másodszor is a jég,, a sötétség ellenséges neszeit figyelem. Pallai szoktatott erre. Éjszaka a füleddel gondolkozz! Ö figyelmeztetett így, valahányszor útra keltünk. Az alaktalan feketeség továbbkúszik a jégen, már nem nagyobb, mint egy tintafolt az iskolai füzet lapján ... A gázló felé tart, ahol Tomorit és Fodor Andrist elnyelte a víz. Vonzzák az emlékek. Nem tud más úton menni, csak amit megszokott. Hallom, morog valamit,, vigasztalja, bátorítja magát. Csak abban reménykedhet, hogy vastag a jég, s Tomori halála nem ismétlődhetik .... Már bukdácsolva fut a túlsó part felé. Megsajnálom. Gyufát, gyújtok, kettős kört írok le az aprócska lánggal. Senki sem válaszol. Lefutok a part alá, szólongatom, hívom a gazdát., önkéntelenül is emelgetem a kezemet, mintha emberlánc szétszakadt szálát fognám Össze. Egy hónappal ezelőtt így indultunk el, libasorban. Már nincs kinek segíteni, Pallai nem parancsolgat. Négykézláb kapaszkodik fel a meredek túlsó parton. Hallom szaggatott, hörgő lélegzését. Menekül. Talán már tőlem is fél. Hívásomra nem válaszol. A földre görnyedve fut, alakjának fekete foltja fogy, zsugorodik előttem, mígnem eltűnik a bokrok és fák mozdulatlanságában. Utoljára aprócska pontként láttam a gazdát. Az élet belefér egy pontba. Pallai sorsát elbírja egy meghatározhatatlan fekete pontocska. Megkönnyebbültem. Pallai távozásával nagy teher szakadt le rólam. A gond, a félelem állandó kísértése. Ezt a megkönnyebbülést éreztem akkor is, amikor útjára engedtem a rabbit. Vitte a szekér, zörgött vele a város felé, s nekem 236