Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

abból, amit hozol, tisztességtelen vagyon. Legyek rongyos, de nem kell, nekem nem kell... — Másokon is segítettünk — mondja az öreg. — Ez most ilyen világ. A becsülettel csak szolgálni mehet az ember, alázkodni mások előtt... így legalább nem tartozunk számadással. — Vén ravasz. Telhetetlen. Ha bajt érez, rögtön csak ide szalad. Mi lesz, mi lesz? Félti a bőrét. Ad majd egy darab kenyeret is, ha ember nélkül maradok? — Jóérzéssel kell élni, a zsidókat sem hagyhattuk sorsukra. — Tette volna más. Fodor Andrissal meg Tomorival kinek számolnak majd el? A kölykeik akár felfordulhatnak éhen. Most még löknek nekik valamit, mert félnek a falu szájától, de mi lesz később? Már a pap is magukról prédikál... Világ szégyene lettek. Az asszony ujjai reszketve a levegőbe túrnak, majd hirtelen a torkához kap, mintha fulladás görcsétől akarna szabadulni. Pallai egész közel dől a lámpához, szinte érzem a halántékán görcsölődő ér remegését. Ennyire tanácstalannak még sose láttam. Döbbent, csodálkozó tekintetét nem tudja elmozdítani feleségéről. — Értetek teszem. — Nem kell, nekem nem kell... Nem bírom tovább a rettegést. Éjszakánként rád várok, nappal még a szomszédok előtt is csukom az ajtót, a kölykeid elfelejtenek beszélni. Zárom őket, dugdosom. Attól félek, olyat találnak mondani, ami vesztedre lesz. — Mivel engedtek el? Pallai most az öreg arcát nézte. Feje nem mozdult, csupán a szeme rezdült máshová. Aztán újra engem figyelt hosszan, úgy, mint amikor a társaságába fogadott. Némán, szótlanul vájt belém a szemével, kérdőn és vádolón egyszerre. — Fenyegetőznek, El kell mennem a faluból. Azt mondták, megbízhatatlan ember nem maradhat a határmentén. A csend egy pillanatra összefolyt a konyha félhomályával. Pallainé árnyéka kissé előregörnyed a falon, figyel, várja, 231