Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

dolkodva. Olykor kissé megnyílt az első szoba ajtaja, és nagy fekete gyermekszempár meredt ránk. — Mit kérdeztek? — Valaki naponta vitte rólunk a híreket. Hiába is tagadtam, mindent tudnak. — A zsidókat is? — A nevüket olvasták előttem ... — Az ő kezük is benne volt. Szemet hunytak felette. Az is baj, hogy segítettünk rajtuk? — Bűnbakot keresnek ... — Nekem is van szám — mondta tagolva a nagy bajszú kocsis. — Volt éjszaka, amikor egyebet sem csináltam, mint a parancsnok holmiját fuvaroztam. — A törvény az ő kezükben van. — Elmondom én ... Pallai keserűen felnevetett. Aztán nyomasztó, tanácstalan csend szakadt közénk. — Mi lesz most velünk? — kezdte sokára az öreg. — Te mindig tudtad, mit kell tennünk ... A petróleumlámpa fénye oldalról esik ránk. Az asszony már másodszor igazít a kanócon, lejjebb csavarja. Elmozdul a tűzhely mellől, árnyéka görnyedve imbolyog a falon. Látom a gazda arcán, hogy őt most zavarja ez. Minden nesz vagy váratlan moccanás ingerli. Bántja ez a félhomály is, és ha látni akarja arcunkat, egész testével a lámpa felé dől. — Ki árult el engem? — kérdezi lassan ejtve a szavakat. Előbb az öreg arcát vizslatja, aztán rám akasztja tekintetét, s végül az asszonyt nézi hosszan. — A természeted — mondja fojtott indulattal Pallainé. — Hencegsz, dicsekszel, összekomázol az útszéli kutyával is, csak igyon veled ... Az asszony hangja nyüszítő sírásba fúl. Pallai kezében reszket a cigaretta. Az öreg előkotorja zsebéből a dóznit, és erőltetetten köhécsel. — Éhen haltunk volna. — Inkább koldulnék. Félek a kezembe venni egy fillért is 230