Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

jolva. — Haszontalan pénz, az asszony a kezébe sem akarja fogni, fél tőle, fél a zsidók pénzétől, azt mondja, megátkoztak minden fillért, amit nekem adnak — kesereg az emberek felé. Egész sereg potyaleső veszi körül, buzgón koccintanak vele, mulatnak szertelenkedésén. — Mit visznek? — kérdik. — Aranyat, összeharácsolták a temérdek pénzt, és most viszik magukkal. A zsidó kocsmáros alacsony, széles arcú ember, a poharakat rakosgatja, s ahogy meghallja Pallait, egyszerre vörös lesz, a poharak alja reszketve verődik a pult bádoglapjához. Az éjszakák ismétlődnek. Jönnek az emberalakok a partra, és várnak. Nem tudják, hogy a határszélen nem lehet így ácsorogni, bújni kell, a földhöz lapulni, hallgatózni. Állnak, és várnak, hogy valaki megnézze őket, jól sorakoztak-e fel. Az ő félelmük más, ősibb, mint a Tomorié volt, régibb, átkosabb, öregasszonyok, kendőbe bugyolált, reszkető testek. Várnak. Lesegítem őket a part meredekén, lábukat is képtelenek a csónakba emelni, remegnek. Annyi erejük sem maradt, hogy védekezzenek saját félelmük ellen. Ha valaki hirtelen elkiáltaná magát: A törvény nevében! — biztosan sorba állnának, nagyság szerint. Érzem, tőlünk is félnek, az ismeretlentől, a sötéttől, a víztől. Ijeszti őket saját életük moccanása is. Ki kell irtani az egereket! Közhírré tétetik: Aki menekülteket lát, jelentse a feljebbvalóságnak. Menekülnek a bogarak. Sorakozó. Csend legyen! Plakátok jelentek meg a denevérek kártékonyságáról. össze kell fogdosni őket, zavarják az éjszakát. Ártalmatlanok, összevissza repdesnek, csapkodva a fák ágai között, aztán elbújnak. Előjönnek és elbújnak. Ellenségek! A tárgyak puhábbak, mint az emberi hang. A tárgyakat el lehet rendezni négyszögekbe, háromszögekbe, alaktalan formákba. Fának és fűnek nincs külön hangja. A rabbinak, Szofer Lébinek, denevérkeze volt. Ahogy 222