Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

megfogtam, hogy levezessem a parton, megborzongatott a hidegsége. Ujjai szinte tehetetlenek voltak, körmeivel kapaszkodott tenyerembe, mind a tízzel. — Messze van még? — kérdezte a lányától. A rabbit becsapták. Gonoszul rászedték. Szélhámosok megfizettették vele az utat. Azt se tudtuk, hogy jön. A kondás hozta este Pallainak a hírt, dülöngélt a csónakban. Egyezkedni kezdett, pénzt követelt. Szofer Lébinek nem volt pénze. Iratai sem voltak. Csak annyit tudott, hogy ő Szofer Lébi, ezt is a lánya felé fordulva ismételgette. Hangjában erőtlen méltatlankodást éreztem, érthetetlennek találta, hogy sose látott, idegen emberek előtt bizonygatnia kell kilétét. Pallai anyjához vittük őket. Az első éjszakát a konyha földjén töltötték, később az istállóban laktak. Lefekvés előtt a rabbi elfordult tőlünk, és suttogva imádkozott. Kissé meghajolt, kezét megemelte, és félhangosan mondta: — Minden fűszál dalt zeng istennek ... A lányt néztem, az fáradt szemmel a szoba bútorait figyelte a lámpafényen keresztül. Telt keble árnyékot vetett a falra, nyakának és fejének formája a mennyezet gerendája alá tört. — Istennek, a törvény rendezőjének... — szakadozott tovább az ima. — Leél oréch din ... Az öregasszony kenyeret és egy csupor tejet tett az asztalra. A lány nem nyúlt hozzá, nézte, de nem vette kezébe a kést, hogy kenyeret szegjen. — Halljad, Izrael, a mi istenünk egyetlen lény... Tohu vabohu, puszta és kietlen a világ... Lo aléchem, ne rátok, ne érjen benneteket hasonló sors ... Abban a pillanatban csak a tekintetek éltek. Mintha isteni átok teljesült volna rajtunk, megszűnt az akarat, megkövesedtek a végtagok. Félelmetes volt hallani a kis, töpörödött ember szájából a síró, suttogó imádkozást. Az öregasszony döbbenten nézte, ujjait a szája elé emelve figyelt: így csak a jelenésre csodálkoznak, az istenre, ha megjelenik egyszer, hogy vigasztalja a halálra menőket. Szofer Lébi az ígéret földjén akart meghalni. Lányát 223