Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

szorzott, elosztotta a viteldíj összegét. Ha keveset ígértek, alkudozott. Elmentem vele. Most egy kettényírt fénykép egyik fele volt a jel. Ha estére átkerült a másik fele is, azt jelentette, mehetünk. Zsidók várakoztak a túlsó parton: kettesével és olykor csoportosan is. Pallai kötelessége csak annyi volt, hogy áthozza őket a vízen, és szekérről gondoskodjon. Még hajnalban továbbmentek a városba, igazolványt kaptak, amivel Prágába utazhattak. Magyarországon pénzzé tették megmaradt vagyonukat, és jöttek végeláthatatlan sorban. Menekültek az emlékek, a hiányzó arcok elől. Tiltott dolog volt ez, a törvény mégis szemet hunyt felette. Itt a folyó partján Pallai volt a rend, ő szabta meg az előírásokat, ő az éjszakához, az emberek őhozzá igazodtak. A viteldíjat Prágáig még Pesten fizették meg. Ebben benne volt az embercsempészek bére is. Pallai előre tudta, kik és hányan jönnek. Minden átkelés előtt ellenőrizte a létszámot, és csak akkor engedte őket csónakba szállni, ha a kísérőjük leszámolta markába a pénzt. A zsidók arca a sötétben is iszonyú volt. Rettegésük leírhatatlan görcsbe merevedett, félelmük ősibb volt Tomori lófej énéi. Lekuporodtak a ladik fenekére, szemük megmeredt, imát suttogtak. Hallottam körmeik kaparását a deszkák szélén, lehet, hogy a Vörös-tengerre emlékeznek, a menekülések végeláthatatlan sorára. Nem szólnak, egyetlen szavuk sincs, suttogni tudnak csak, fohászkodni és iszonyú félelemmel nézni a sötétet. Nyitott bőrtáskában gyermek nyöszörög. Pallai vigasztalja esetlenül, gügyög neki, nótába kezd, suttogva, rekedten, ahogy az imát mondják a menekülők, de elfúl a hangja, mert eveznie kell. Az éjszakák ismétlődnek. Pallai kezébe hull a pénz, és ő herdálja, szórja, fizet boldog-boldogtalannak. Iszik, hangoskodik. — Könnyen jött, könnyen megy — mondja a pultra ha221