Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

nak ácsolva, az egész utcasoron nincs is más, csak ablakok. Egyforma ablakok. Visszafelé minden kapuban áll valaki, itt-ott egy öregember is, de leginkább asszonyok. Figyelnek, néznek, fejüket oldalt hajtják, mintha hallgatóznának, pedig nem hallani mást, csak a talicskakerék sírását... Inkább imádkoznának: „Hiszek egy Istenben ..." Biztosan ezek sem tudják, csak bámulnak, annyira megnéznek, hogy mindjárt összeakad a lábam... Dobolás hangja ver a fülembe, lassú, egyenetlen pufogás. Kezemből kiesik a talicska fogója. Bambán hallgatom én is a fekete kalapos ember mondókáját: „Közhírré tétetik ..." Megáll, és papírt kotor elő a zsebéből: „Közhírré tétetik..." ismétli. Biztosan nem írták le neki rendesen. „... a falu vezetősége felszólítja azokat a gazdákat, akik még nem szolgáltatták be ..." Ugyanígy dobolnak nálunk is, a szöveg is ugyanaz, csak más nyelven mondják, idegenül. Kell, minden kell, a kötelességeknek eleget kell tenni. Legalább hoztak volna magukkal kisbírót, aki el tudná olvasni az érthetetlen szöveget. „Közhírré tétetik", sír előttem tovább a kerék. Meddig tart még ez a nap? Ilyen volt az első is, hosszú. Csak úgy lehetett ilyen marha világot teremteni. „Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában..Az iskolában nem ezt tanultuk. A kerék részegen dülöngél tengelyén, mindjárt kitörik. „Közhírré tétetik", ismétli már nem tudom hányadszor a kisbíró. Már akkor is hallom a dob pufogását, ha nem veri; a fülembe dobol, nem bírom sokáig, megreped a dobhártyám. „Közhírré tétetik..." Ha befejezi a szöveget, erőset puffan a dob. Lehet, hogy nem is tud mást ez az ember, csak elolvasni, amit elé tesznek. Ez a kenyere ... A házhoz vezető szűk úton már nem tudom betolni a talicskát. Oldalra dől, és a zsák vége belecsúszik a vízbe. Lefektetnek az ólba, és a kötényes asszony betakar egy lószagú pokróccal. Nagyon messziről még hallom a fiú káromkodását, aztán megszűnik a világ. Meddig tart még ez a nap? 207