Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Este Pallai ébreszt. — Cihelődj! — mondja mosolyogva. Az első lépéseknél tántorogva keresem lábam alá a földet. A kútnál sokáig locsolom tarkómat és arcomat. Ügy rémlik, hogy reggel van. Ez a szürkület hasonlít a nap kezdetéhez. — Meddig tart még ez a nap? A gazda mellettem áll, és válasz helyett pálinkás üveget nyom a kezembe. — A fiú hol van? — Már kiment, lassan te is indulhatsz. — Nem ismerem a járást. — Elkísérnek. — Hát a katonák? — Megfizettük őket. — Nem csapnak be? A kapzsiság ellen nincs orvosság... Itt most az nyer, aki ravaszabb ... A folyó bal partja ezen a részen meredek. Tavaszi árvizek idején hullámverés szaggatja a földet. A nagy fák gyökerei fekete függönyt vonnak a part peremétől le a víz színéig. Ide ültettek a gyökértakaró alá, hogy figyeljem a vizet. Embereknek kell jönniük a túlsó partról, hogy átvegyék a dohány- és cigarettacsomagokat. A csősz, aki ide kísért, fejcsóválva mondogatta: — Ilyen zsiványkodás nem folyt itt, amióta az eszemet bírom. Kihasználják a nincstelenséget, mások nyomorúságából gazdagodnak. — Magának is jut belőle. — Ígértek egy pár cipőt, de azt is csak ígérték. — Élni kell — ismétlem Pallai szavajárását. Fényes nyelű baltáját nézegeti a csősz, mintha rejtett rovátkákat keresne rajta. — Engem hetenként berendelnek a körzeti parancsnokságra, és ravaszul kérdezgetik: Ki jár át a vízen, Varga? Előbb a tizedes kérdezi, aztán az őrmester. Egyre magasabb instanciák elé hívnak, a főhadnagy pálinkával csalogat, de ő is csak arra kíváncsi, ki jár át a vízen? — Maga mit mond? 208