Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

ban. Minden láthatatlan, a tárgyak nesztelenek, a fák megszűnnek, színét veszti az ég is. A porszemek élete nem lehet ilyen érzéketlen. A folyóvíz tükre ébresztőként csillan elém. Pallai gyufát gyújt a víz partján. Ez a jelbeszéd. Mozdulatlan csend, nem jön válasz. A folyó néma, mintha a levegőben vagy az ég alján folyna. Várunk. — Hozd fel a csónakot — suttogja Pallai. A széles arcú eltűnik mellőlünk. Kis idő múlva a gazda ismét lángra lobbant egy gyufaszálat. Magasra emeli a feje fölé, és köröz vele a levegőben. A túloldalon semmi sem mozdul. Lajos már visszajött a csónakkal, hallom, hogy a partra csapja a láncot és az evezőket. Szemben velünk erőtlen fény villan. Ügy tetszik, túlságosan hosszan ég. Integetnek is, mintha hívnának, jelt adva az indulásra. — Mehetünk — szól izgatottan a fiú. — Nyughass! — Hívnak. — Ne mozdulj! — parancsol Pallai. Az öreg szuszogva zsákokat rak a csónakba. Nem hallgat a gazda intésére. Szabadulni akar a terhétől, menekül, gondolom sajnálkozva. Lihegve felkapaszkodik a homokparton, aztán nevetségesen visszahempereg. Pallai ismét gyufát gyújt, egyszerre hármat is. Szemben ismétlődik a jel, úgy, mint az előbb, tűzkörök kavarnak a levegőbe. A fiú már a csónakban ülve sürgeti a gazdát. Pallai fojtottan káromkodik. — Már az istennek se lehet hinni, valaki elárult. Az egyezség úgy szólt, ha én egyet gyújtok, nekik kettőt kell. Ezt nem lehet eltéveszteni. Értetlenül nézek a gazdára, s magamban a túloldalon villantott fényeket számolom: kettő, három. Hangok foszlánya csap át hozzánk a másik partról, beszélgetnek, de a szavak értelmét nem lehet kivenni. Dolga végeztével az öreg leült a meredek partszélre. Alakját nem látom, csupán cigarettája parázslik a sötétben. Már nem fél, nem is vigyáz, nem törődik a mindnyájunkat fenyegető veszéllyel. Engem riaszt az erdőszél sötétje. Máskor a mezőre járókat 197