Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

is megmotozzák a fináncok, most meg szóba sem kerülnek. Szekérrel jöttünk nyugodtan, mintha ajándékot vinnénk a császárnak vagy a környékbeli nagyurak valamelyikének. — Átmegyek — mondja indulatosan a fiú. — Maradj! — szól rá a gazda. — Ránk jön az éjszaka. — Hátulról is meglephetnek — mondom félénken. Pallai hosszan rám néz, de nem szól. A víz széléhez hasal, és egy nevet ismételget: — Szabóó ... Szabóóó. — Pallai — jön meg a válasz. — Gyerünk — sürget a fiú. A gazda még egyszer gyufát lobbant, egymás után többet is. A túloldalon ismétlődik a jel. Látom, a gazda még mindig tétovázik; feláll, a csónakhoz lép, majd visszajön hozzám. Zsebéből fáklyacsonkot vesz elő, a part felé fordulva meggyújtja, és beszorítja két fűzfaág közé. A szurok sercegve ég, fénye rávetődik a víz színére. Szeme gyúlt a sötétségnek, gondolom szorongva. Lehet, hogy a halak feljönnek a mélyből, és a világosság köré gyűlnek. — Lefelé evezz, a bokrok alá! — parancsol a gazda. Én a csónak elején ülök, ők ketten hátul. Ujjaimmal hanyagul fésülöm a víz tetejét. A fűzfabokrok ága-boga alagút boltozatát emeli fölénk. Moccanni sem lehet a csónakban, szélei alig félarasznyira emelkednek ki a vízből. — Neki a nagy nyárfának — mondja Pallai rekedten. Alattam sötéten pezseg a víz; félelem szövődik belém, hiába van itt a gazda, hiába hallom az evezők egyenletes merülését. Félek. Iszonyodom a sötét víztől. Még látom a fáklyacsonk erőtlen lobogását, mintha végtisztességet adna víznek, égnek és földnek. Messziről fényporszemnek rémlik, nemsokára vízbe hull, elfogy, a halak újra leúsznak a mélybe. A víz folyása erős. Ha a sodrás irányába fordulunk, a csónakba becsap a víz. Jobboldalt a fiú evez. Pallai előregörnyedve dolgozik, ő tartja az irányt. — Árad — mondja maga elé a fiú. — Ha besodor a kanyarba, felborulunk — szűri a foga közt Pallai. A gazda ingerültsége rám ragad: a víz ijesztő 198