Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

hozzám, az arcomat kutatja. Kérdően néz a gazdára, amaz alig észrevehetően bólint a fejével. — Űj ember —• mondja, s a szemüveges elé tartja az üve­get. — Mára elég volt — válaszolja az. A rövidlátó ember bizonytalan lépteivel a sarokba megy, és sokáig tapogat va­lamit egy rongy kupac alatt. Üj ember, gondolom keserűen. Megszülettem másodszor is. Vannak szavak, amelyeket so­hasem lehet elfelejteni, megkövesednek az idegpályákon. Vannak, helyet foglalnak, megtartják régi jelentőségüket, s kiszámíthatatlan időközökben visszhangjuk kél. Beálltam a neve sincs emberek sorába. Meleg ősz van, lábunk alá rozsdazöld gyepszőnyeg borul. Még érezni a füvek aka­ratát. A látóhatár széle még tiszta, mintha valahol megállt volna a nap járása. Pallai mondta, hogy induljunk már. Magamban csodál­koztam is elszántságán. Hisz világos van még, s ez a leg­nagyobb áruló. Az őszi estközei csalóka, csupán villanásnyi ideig tart. A kertek széléig sem érünk, ránk permetez a szür­kület. Gyaloglásunk mintha az éjszaka magvát szórná a föl­dekre. Elöl Pallai megy, utána a szekér, púposán tetőzött rako­mánnyal. Aztán a széles arcú fiú következik, s legvégül én. — így szabályos — mondja Pallai. Az estét mi visszük a folyó felé. Mire az akácos széléhez érünk, sötétség fonódik a fák koronájára. Az akácos után nyárfák és fűzfabokrok sűrűje következik. Ez már biztos takaró. Nem látom az utat, azért a szekér végét fogom, hogy le ne maradjak a többiektől. Nem félek, bízom Pallai ravaszságában s ebben a világtalan sötétségben. Megtapogatom magam, bizonyságot akarok szerezni afelől, vagyok, létezem-e még; szemem használhatatlan vakablak. Lépéseimet alig érzékelem, még a lovak patájának dobogá­sát is elnyeli a süppedő hordalékhomok. Szó nem esik köz­tünk, még köhögni vagy krákogni sem szabad. Ilyen az élet vége, a fájdalmatlan halál, tűnődöm magam­196

Next

/
Oldalképek
Tartalom