Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Értetlenül néz rám, s látom, hogy az izgalomtól remeg a szája széle. Beáll a sorba, mögéje nyomakodom. A csomagokat gondos pontossággal megcímezte valaki. Az egyik Prágába, a másik Choceňba utazik. Mindkettőre nagy betűkkel írták rá: Törékeny. Piros ceruzával még alá is húzták. Hazugság. Hány hazug szó egy darab papíron! — Hogy hívnak? — hajolok közel a lányhoz. Mintha megrándulna, lehajtja a fejét, de nem fordul vissza. Leveszi fejéről a kendőt, s gyakorlott mozdulattal egybefogja hátul a haját. Fehér ujjai egy pillanatra beletúrnak a hajszálak kéklő feketeségébe; zsoltárok lapjain villog így a tiszta fehérség a sorok között. — Hogy hívnak? — ismétlem a kérdést. Egy pillanatig mozdulatlanul áll, majd féloldalt fordítja a fejét. A két csomagot maga előtt tolva alig észrevehetően előremozdul. Arcának sápadt fehérségén van valami hasonlíthatatlan tisztaság. Olykor azt kell gondolnom, hogy a halott Berei Erzsi rokona ez a lány, a halál színeit viseli méltósággal, a fehéret és a feketét. Kísérteties hasonlóság; ez a lány élőket és holtakat idéz egyszerre. Megfogom kezében a fejkendőt. Míg mérlegre teszi a csomagot, egy pillanatra el is engedi a puha tapintású ruhadarabot. Aztán ingerülten utánakap. — Hogy hívnak? Dacosan, megvetően néz a szemembe. A szája széle mintha mozdulna, de nem szól. Elfordul tőlem, és kifelé indul. Én ott maradok egy sárga kendővel a kezemben, fásultan tűrve az emberek ingerült lökdösését... Még egy hétig tart ez a játszma. Ismétlődnek a napok; reggel zörögnek az ablakon, felcihelődöm, segítek lerakodni, hazalopom a csomagokat, aztán sietek a bankház sarka elé, hogy találkozzam a fehér arcú lánnyal. A veszély pillanatai örökkévalóságnak tűnnek fel, a reménykedő tekintetek annyira rövidek, hogy valójában nem is lehet bennük hinni. Vigyáznám, félteném a lányt, de nem akar ismerkedni. Képzeletemben egyre többet hívom, szólongatom. Várom a hajnalokat. Értelmetlen vágyakozás. A lány egy pillantásával 191