Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

8 Leszálltunk. Egy ideig úgy éreztem, hogy talpam alatt imbolyog a föld. Bizonytalanul tettem néhány lépést, csak úgy, céltalanul, mintha a levegőnek tartoznám ezekkel a mozdulatokkal. Alaktalan, kék síkság szélén álltam, és suta mozdulatokkal valami láthatatlan láb nyomait kerestem. A földet akartam érinteni közelről, úgy, ahogy a halál pillanatában érintkezünk vele. Mereven, mozdulatlanul a megnyíló föld hasadékába borulva befejezni az emlékeket. Folytatni, és befejezni... Nem maradnék halva, csupán a földet érinteném, a két könyökömmel s görbült hátammal. Aztán felkelnék, és továbbmennék az ég szélén, csupán reszketésem hagynám emlékül a földnek; nagy lomha teste hadd nyelné magába életem kísértő remegését. Bőkezű akarok lenni, az embereknek hiába is kínálnám valamikori félelmem, a földnek ajándékozom, mint a tegnapi és az azelőtti napot az idő gonosz múlásának. Belesodródtam egy csempészbandába. A társak közül egyelőre csak háromnak ismerem az arcát. A többiek láthatatlanok. Ismét megbízatásokat teljesítek. Tiltott küldeményeket cipelek féltve őrzött rejtekhelyekről. Minden nap új izgalmat hoz. Az országhatár ellenség, de ha sikerül, haszon is. Pallai Jánosnak hívják a bandavezért. Keveset tudok róla. Földhözragadt senki. Nem szívesen beszél magáról, de ha elkezdi, hol mindenütt járt már „kenyér után", nem győzöm sorát várni mesterségeknek, városoknak és éveknek. Okos fekete szeme van és ezerráncú homloka. Monoton történeteinek van egy ismétlődő mondata: „Élni kell, kérem." Se kevesebb, se több bölcsességet nem mond ennél. 186