Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

De a repülő most nincs, a föld van alattam meg a hasogató emlékek. Ezerkilencszáznegyvenhét szeptemberében nem mentem Ma­gyarországra. Hiába küldték a felhívásokat, hogy megkez­dődött az iskolai év, nem mentem. Féltem az úttól. Rémítő hírek keringtek az őrjáratok szigorúságáról; akit elfogtak, megbüntették és munkára hajtották. Tizenhét éves voltam. Naiv, zavaros hitem kevés volt ahhoz, hogy dacoljak fegy­verrel és hatalommal. A szökésekkel járó kalandos izgalom szorongássá válto­zott. A hetvenkedésből fontolgatás lett. Várakozás, céltalan tengődés, afféle partja nincs élet. Feküdtem, keltem, az utcá­kat jártam, hallgattam a félénk találgatásokat, nézhettem a fokozódó rémületet és tanácstalanságot. Gond lett a nappal, gond az éjszaka is. A tétlenséggel félelem szívódott belém. Észrevétlenül rám ragadt. Féltem a szökéstől, rémített a ma­radás, a tétlenség, a tehetetlenség. Tanulnék imádkozni, alázatosan könyörögni. Berei Erzsi emlékébe ütközöm. Még hallom az anya és lány összeimád­kozását. Látom szájuk erőtlen mozdulatait. Próbálom visszaidézni az együtt töltött órák legszebbikét. Folyton csak a beteg arc sápad elém. Elhessegetem; nem ezt akartam. A másikat, a betegség előtt, a sima, ráncok nélküli lányt akarom, a kívánatosat. Kívánom még most is, kívánom, talán még jobban, mint kí­vántam azelőtt. A testmelege, ez maradt bennem, meg leheletének forró­sága. Az élőt csalogatom magamhoz, még közelebb, egészen közel... Bőrének közelsége kell... Mindig közénk állt valaki, mindig volt egy harmadik is. Egyszer Katocs, aztán a katona, később a bizonytalanság, a betegség, a félelem. A halál okáról sohasem beszéltek. Hal­gattak róla, takargatták. Méltatlan halál volt... Negyvenhat októberében halottak napjára készült haza Erzsi. Náluk ez családi ünnep volt, az év legszomorúbb és legméltóságosabb napja. Magyar határőrök bekísérték. 169

Next

/
Oldalképek
Tartalom