Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

De a repülő most nincs, a föld van alattam meg a hasogató emlékek. Ezerkilencszáznegyvenhét szeptemberében nem mentem Magyarországra. Hiába küldték a felhívásokat, hogy megkezdődött az iskolai év, nem mentem. Féltem az úttól. Rémítő hírek keringtek az őrjáratok szigorúságáról; akit elfogtak, megbüntették és munkára hajtották. Tizenhét éves voltam. Naiv, zavaros hitem kevés volt ahhoz, hogy dacoljak fegyverrel és hatalommal. A szökésekkel járó kalandos izgalom szorongássá változott. A hetvenkedésből fontolgatás lett. Várakozás, céltalan tengődés, afféle partja nincs élet. Feküdtem, keltem, az utcákat jártam, hallgattam a félénk találgatásokat, nézhettem a fokozódó rémületet és tanácstalanságot. Gond lett a nappal, gond az éjszaka is. A tétlenséggel félelem szívódott belém. Észrevétlenül rám ragadt. Féltem a szökéstől, rémített a maradás, a tétlenség, a tehetetlenség. Tanulnék imádkozni, alázatosan könyörögni. Berei Erzsi emlékébe ütközöm. Még hallom az anya és lány összeimádkozását. Látom szájuk erőtlen mozdulatait. Próbálom visszaidézni az együtt töltött órák legszebbikét. Folyton csak a beteg arc sápad elém. Elhessegetem; nem ezt akartam. A másikat, a betegség előtt, a sima, ráncok nélküli lányt akarom, a kívánatosat. Kívánom még most is, kívánom, talán még jobban, mint kívántam azelőtt. A testmelege, ez maradt bennem, meg leheletének forrósága. Az élőt csalogatom magamhoz, még közelebb, egészen közel... Bőrének közelsége kell... Mindig közénk állt valaki, mindig volt egy harmadik is. Egyszer Katocs, aztán a katona, később a bizonytalanság, a betegség, a félelem. A halál okáról sohasem beszéltek. Halgattak róla, takargatták. Méltatlan halál volt... Negyvenhat októberében halottak napjára készült haza Erzsi. Náluk ez családi ünnep volt, az év legszomorúbb és legméltóságosabb napja. Magyar határőrök bekísérték. 169