Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

öltöztek és mosolyogtak, ez volt a család színe, a fehér. így öltöztek életükben és halálukban is. Valamikor régebben megrepedt a nagyszoba homlokfala, alámosta az eső. Hiába festették újra, előtűnt a földszínű ér. Egy idő óta mosolygós képekkel próbálták takarni a hasadékát. A fiatal halottak nem távolodnak messzire. Széles országút felett repülünk. A nagy mezőségnek ez az egyetlen útja. Nemrég építették újjá, lenyesték a régi kanyarokat, elhordták a homokdombokat, s ha rásüt a nap, keletnek, nyugatnak ezüstcsík éri az ég alját. Szeretném tudni, mit gondol magában ez az ember. Mit érez, amikor e táj felett szálldos? Nem itt nőtt fel, legfeljebb megszokta. Erről még sohasem beszélt. Vajon el tud-e szakadni a földtől, saját gyermekkorától? Mindenki hord magában egy tájat, egy utat, fát, egy folyót... Hogy is van ez? Meddig hordjuk az első, a második, a harmadik tíz esztendő élményeit? Mikor kopik el az első öröm vagy az első megaláztatás íze? Ezerszer fordul színéről fonákjára az élet, mégis az első érintés, az első ütés emléke él a legtovább ... Igaz, ismétlődik is az élet, igaz, de az ismétlés is újrakezdésre csábít. — Leszállunk? — Nem — tiltakozom. Gúnyos mosoly szökik a repülő arcára, s abban a pillanatban messze távolodik tőlem, mint az ég a földtől. Orra buktatja a gépet. Tudja, hogy a kezében tart, érezteti is velem. Nem haragszom, nem tudok neheztelni rá. Nem veszek róla tudomást, a pilóta most nincs, csak képzelem, hogy itt ül mellettem. Olyan ez most, mint egy játék. Talált egy kisfiút, akit kedvére rémisztgethet. Játsszon! Játsszunk! Csak túlontúl komoly csintalankodás ez. Ormótlan a játékszer is. Mégis jó volna szólni hozzá, összeillesztgetni a gyermekláncfű szárait, és mondani a versikét: mondani, folytatni ott, ahol valamikor abbahagytuk. 168