Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

így, ezzel a mondattal fejez be minden imádságot. Földöntúli reményekbe kapaszkodik, az alázkodó lelkek szörnyarca ez. Nem védekezik, nem tiltakozik, nem tud szembeszegülni... őrzi, védi a haldokló leány nyugalmát. Számára minden pillanat vigasz, tekintete azt fogja, ami még van, amit még láthat. A szempillák fáradt csukódását, a szürkülő, sápadt arcot. A szem közepére zsugorodik az élet, tűhegynyi pontocska világítja a fájdalmat s a reményt is ... Nemsokára kihuny a fény, aztán már nem marad más, csak a mozdulatlanság, a ravatal, a nagy-nagy temetés, a sajnálkozás. Az anyáknak ez is vigasz. A hantolatlan halott még élőként van jelen, vigasz a pap zengő prédikációja, az éneklés is ... Berei Erzsi meghalt, és nem búcsúzott el senkitől! Nem jutott rá ideje, nem érezte a halált. — Menyasszony, szép menyasszony — hajtogatta az anyja —, Krisztus menyasszonya. — Halkan mondta, erőtlenül, mégis az idegek gyökeréig hasított a szava. Rémítőbb volt a sikoltásnál. Tanácstalanul állták körül, azt hitték, megzavarodott. — Szép esküvő — ismételgette —, ártatlan volt. — A vigasztalódás hajszálereit kereste még akkor is. A tisztaság, lányának érintetlensége mécsesként lobogott e nagy szomorúság közepén. Talpig fehérbe öltöztették Berei Erzsit. A gyászolók feketeségében olyan volt, mint havas mezőség darabja, amelyen még sohasem taposott emberi láb. Minden halállal megszűnik egy hajszálösvény. A test sejtekké porlad. Föld lesz belőle, fa, virág, levegő, napfény és emlék. Mások sorsának keresztezője és izgató árnyéka. A fiatal holtak nem távolodnak messzire. A Berei családban Erzsi volt a harmadik tört virág. Anyja testvére, született Zsigái Borbála, negyedszázadot sem élt. Gyerek maradt utána, Anna, az meg tizenhét éves korában ment el. A nagyszoba fala tele van aggatva fényképekkel. Tucatnyi felvétel három mosolygós arcról. Évenként járt hozzájuk a fényképész, mintha érezték volna a közeli halált. Fehérbe 167