Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

kanyarodtunk, a nádasok felé. Ezen túl már szántóföldek terültek alánk: széles, nagy, sárga színű táblák. A búzát már learatták, tarlók légáramlása emelgette a gépet. Aztán zöldre váltotta színét a föld, haragoszöldre, rozsdászöldre, sápadtzöldre. Az idétlen szárnyú repülőnek csak árnyéka érintette a fakuló színeket. Költöző madár szemében vigasztalannak tűnhet fel így a föld. Hozzánőttem a gép mozgásához. Már nem féltem. Nem figyeltem a pilótát sem, a szárny a gondolataim szerint hajladozott, emelkedett vagy süllyedt... Erzsit mindenki vigasztalta. A konyhában egymásra vártak a látogatók. Hazug vigasztalók voltak mindannyian, tehetetlen siránkozók. Erzsi anyja naphosszat ott állt az ágy végénél. Nem mozdult, nem ült le. Szüntelenül a lányát nézte. Szeme csak akkor rebbent kissé, ha nyílt és csukódott az ajtó. Fejkendőjének szövetén fekete minták torlódtak egymásra; háromszögek, négyszögek, kis és nagy körök. Az előszobában letakarták a tükröt fekete selyemmel. Még élt Berei Erzsi, de már gyászolták, kegyetlenül megkoptak körötte a színek. Földszíne volt a falnak, a fejkendőnek, a tükörnek, fény se került a szobába, függönyt húztak az ablakra... Az élőt féltő sajnálkozás kegyetlenebb, mint a halál. Másodszor is elmentem Berei Erzsihez. Imádkoztak, mikor beléptem. Anya és lánya együtt imádkozott. Lábujjhegyen tettem meg az ágy és az ajtó közötti három lépést. Félve ereszkedtem az ágy szélére, de inkább térdre borultam volna előtte. Ez lett volna a méltó tisztelet, közelről, még közelebbről érezni a rémítően szép arcot. Erre vágytam, hogy közelről lássam és érezzem. Erzsi értem bűnhődik, reszketett bennem a vád. Akartam őt, kívántam. Hónapokkal ezelőtt még imádkoztam is, hogy az enyém lehessen. Nem volt még ez szerelem, csak vágyakozás az egyetlen álom, az egyetlen éjszaka, az egyetlen test után. Erzsi felébresztett bennem valamit, ami még nem volt. Életre kelt egy megfoghatatlan erő. Ilyenkor születik má164