Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Ezerkilencszáznegyvenhét augusztusában Berei Erzsi már nagyon beteg volt. Elmentem hozzá, és leültem az ágya szélére. Megfogtam a kezét, nem tiltakozott. Ujjai erőtlenül hullottak a fehér paplanra. Színtelen bőrére apró ráncokat gyűrt a betegség. Fáradt lepkeszárny volt a keze. Ha elengedtem, imára kulcsolódott. Vértelen szája széle eltorzította a gyógyulást könyörgő szavakat. — Te is imádkozz — suttogta. Lehajtottam a fejem. Némán állt közöttünk az idő. Aztán mosollyal vigasztaltam. — Neked is meg kell térned — erőlködte ki magából a szavakat. — A Megváltó teérted is meghalt... Minden Istennél van ... Erőlködve felült. Keblének domborulata csak a kapkodó lélegzetvételnél erősödött meg kissé. Hálóinge sárga anyagán rendetlen összevisszaságban zöld levelek tarkállottak, kicsik és nagyok. Páfrány-, hárs- és tölgylevelek. Akár az erdő vadleányának ruhája. Nagyon sok levél volt a sárga anyagon. Nagy volt a hálóing, izzadt ráncaival eltakarhatta volna magát a gonoszok serege. — Énekeljünk — mondta Erzsi. Feje megrezdült, ahogy kimondta a szót. A szótagok súlyát is éreztem a száján. Mintha rögök, nehéz földrögök fordultak volna a paplan hajlataiba. — Jövel Szentlélek Úristen — kezdte rezegve, aztán visszadőlt a párnára. Esetlenül én folytattam: — Töltsd bé szíveinket bőven. — A magam hangja is messziről jött, idegenül verődött a falakhoz, Erzsi reszketése pedig már a földet emelgette alulról. A paplan hajlataiba gurult rögöket. A lány szép arcából csak a nagy fekete szem maradt. A fáradt, fekete szem, amelyre könny fátyol terített ijesztő szomorúságot. Elakadt az éneklés, fájdalom merevült a szép arc vonásaira. Eszelős tekintettel Erzsi a mennyezetet nézte. Végigrepültünk a két hegy között. Egy ideig egy mély patakmeder kanyarait követtük. A szentesi erdő szélén jobbra 163