Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

csupán magamra gondolhattam. Mindenütt emberek állnak, és csak rajtuk keresztül lehet továbbjutni. Vitatkoznom kellett volna Gallaival. Letorkolni, gorombán visszautasítani. Feleslegesnek tartottam a szóváltást. Ilyen farkaslelkű embernek magyarázzak én az érzéseimről? — Nem érti, nem értheti — mondtam magam elé, és a földre néztem, hogy alkalmas pillanatban sarkon fordulok, és otthagyom. — Jobban, mint gondolná. Én már kívül állok mindenen. Nem vagyok érdekelve az eseményekben, nem lelkesülök. Különbséget tudok tenni az átmeneti és a tartós állapotok között. Most legalább egy fél évszázadra előre kell gondolkodni. Ne a származásával hivalkodjon, felfelé nézzen, azt figyelje, ki kerül a feje fölé. Gallai bort töltött. Hogy ezt elmondta, kissé megnyugodott. Koccintottunk, ittunk. Messzebb volt tőlem és idegenebb, mint bármikor azelőtt. Lehet, hogy az iskolával talán igaza volt, de engem ő ne biztasson semmire. Két nap múlva elutaztak. Üres, csendes lett a ház. Nelli sírt, amikor az állomásra kísértük őket. Először könnyezett a szülei miatt. Nekem csak a kezüket nyújtották, Nellitől hosszan, ölelkezve búcsúztak, még sugdostak is a fülébe, hogy én ne halljam. Napokig szomorú és szótlan volt a Gallai lány. Ki láthat az emberi lélek mélyére? Egyszer eldobja apját, anyját, menekül a közelükből, ha meg sokára meglátja őket, sír és vágyódik utánuk. Az is lehet, hamar felejt, megbocsátja a rosszat. Vagy talán én vagyok kevés neki? Hagyjuk! Éltünk tovább. Idegenek hajoltak hozzánk közelebb, csak úgy, mint a faágak. Köszöntek, kalapot emeltek, és továbbmentek. Nelli délutánonként sétálni járt. Szemem sarkából lestem a hátratekingető férfiakat. Ügy rémlett, szaporodnak, titokzatos módon osztódnak, s napról napra dolguk akad a városszél gödrös utcájában. Kinek mi köze az életünkhöz?! — dühöngtem magamban. És mégis volt. Láthatatlan kört vontam magam köré, amely159