Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Beszélt hozzám, babusgatott, betakart. Izgató mozdulatokat keresett, arcomba szórta a haját, karjába göngyölt, akár egy rúgkapáló csecsemőt. — Most érett vagyok, anyaságra érett... — Mindig az vagy. — Csak most, egynéhány napig, ha a hónap vége előtt hőemelkedésem van, teherbe eshetek. — Ki mondja ezt így? — Az érés enyhe lázzal jár. Négy napja lázas vagyok. Éjszakának, reggelnek új rendje alakult köztünk. Nelli lankadatlan követelőzése szabály lett, rend. Hitt a reggeli ölelkezések gyümölcsében, egyszerre csábított és kényszerített. Vele szédültem, jó volt engedelmeskednem. Ötödik nap reggel megszakadt az ünneplés, betoppant hozzánk egy Gallai rokon. Jó termetű, kikapós vénleány volt. Nagyothallott, és kissé oldalra fordított fejjel figyelte a beszédet. Az volt a szavajárása: kedves. Engem kedveskémnek szólított. Ha megmelegedett alatta a szék, dicsekedett: — Az orsolyáknál nevelkedtem, és... — mondta s ismételte sokféleképpen. Nelli mellett olyan volt, mint egy színfal, amelynek csak az a küldetése, hogy álljon és tartsa magát. — Mindennek a formája a fontos, kedveském. Mindent tehet az ember, csak a formája legyen meg — mondta hadarva. — Isten számon kéri a bűnöket — emlékeztettem gúnyosan a zárdára. — Az én életem tiszta. — Mindenki vétkezik — szólt közbe félénken Nelli. Mária, így hívták a rokont, illedelmes, apró léptekkel végigmérte a szobát, beült a fotelba, és rágyújtott. — A lélek finomságán múlik minden, azt kell kiművelni, finommá tenni. — Időpocsékolás — löktem feléje. — Azt csak most mondják — válaszolta szigorúan. Nelli kávét szolgált fel, hogy másra terelje a beszélgetést. Mária 151