Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben
Földönfutók
a szavát vesztette. Ilyen volt a Gallai család majd mindegyike, ha az evésre vagy italozásra került sor, elfogyott a szavuk. Nelli kezében remegett a tálca. Kedves volt Máriához, mégis ingerelte a jelenléte. Megzavart bennünket ez a vénlány. Lehet, hogy az elmaradt reggeli ölelkezés izgatja Nellit, lehet, nem szólhattunk róla, a Gallai rokon mindenütt jelen volt. Bántott, hogy eltört Nelli öröme. Egy délután ketten maradtunk otthon Máriával. Konyakkal kínáltam. — Igyunk — biztatgattam. Rövid óra leforgása alatt a Gallai rokon leitta magát. ízléstelenül dörgölőzött, és célzásokat tett. Undorító volt. Eszembe jutott a gőgjük, Gallaiék büszkesége. Mária is Gallai lány, egyformák. Vigyorogva hozzám hajolt. Ellöktem magamtól, vihogva az ágy szélére ült. Megsajnáltam. Hosszú hallgatás után tréfára fogtam a dolgot. — A paráználkodás főbenjáró bűn. Rám nevetett. — Elkárhozik — szúrtam feléje. Nevetett. — Nem száradhatok el, az isten se tagadhatja meg tőlem az örömöt — mondta keserűen. Hozzám lépett, és a vállamba mart. — Hagyjon . .. — Családi ügy. Nellit képzeltem magam elé. Mennyire más, frissebb, tisztább. Utálatot és megvetést éreztem Gallaiékkal szemben. Az is lehet, figyelnek, próbára tesznek, de amint erre gondoltam, ütni tudtam volna ezt a vénlányt, ütni, rúgni. Tudják, érezzék, hogy nem lehet velem mindent csinálni. Mária szemlesütve ült, majd újra felállt, és a vállát feszítve nyújtózott. Keble teltebb volt, mint a Nellié. — Eddig csak ketten szerettek... — nyújtotta csábítóan a szavakat. — Azok is megbánták ... Nyakán láttam az ütőér lüktetését. Lejjebb, a kulcscsont 152