Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

bújt volna a takaróm alá. Ennyire még sohasem éreztem meztelenségének formáit. — Ugye, nem halsz meg?! — Nem. — Mi lenne velem? — Szép vagy, fiatal... Megütközve nézett rám. — Csak a tied akarok lenni... — Mindig? — Csak a tied. — Megfertőzlek — toltam el magamtól. — Nem félek. Azt akarom, nekem is fájjon. — Értelmetlenség, valakinek talpon kell maradnia. — Én nem vagyok valaki. — Hideg vagy. — Félrebeszélsz. — Borzongat a melled. Csodálkozva nyitotta kerekre a szemét. Köntöst vett magára. Előbb dörzsölt, majd forró posztót rakott ízületeimre. — Meggyógyulsz, nem hagylak meghalni, nem hagylak — ismételgette. Harmadnap éjfél felé rosszul lettem. Egyre jobban zihálva szedtem a levegőt. — Hívjál orvost — nyögtem. Nelli halálra rémült, s idegesen kapkodta magára a ruhát. — Hogy hagyjalak itt? — Orvost — ismételtem erőtlenül. Máig is úgy érzem, hogy abban a kínos állapotomban sokáig tartott Nelli készülődése. Sietett, mégsem bírtam végét várni fésülködésének. Kontyot rakott, csatokkal, tűkkel bíbelődött, mintha fejedelmi vacsorára készülne. A hét végére jobban lettem. A lábadozás jó állapot. Nelli felvidult, rémülete megszűnt. Mosolygott. — Hová megyünk, ha meggyógyulsz? — kérdezte az ágy szélén ülve. A szavak mögött önzést éreztem. Már magára gondol, vádoltam magamban. — Messzire. 146