Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

— Hová? — Tündérországba. — Az hol van ? — Megkeressük. Mindketten nevettünk. Néhány napra megnyugodtunk. Felengedett az aggódás feszültsége. Parttalanul folyt az idő, nem számoltuk az órákat, összefolyt a reggel az estével, megint csak ketten voltunk a világban és a világon kívül. Nem tartott sokáig. Nelli csak rövid ideig szenvedhette a zavartalan nyugalmat. Egyszerűen képtelen volt ismételni ugyanazt a mozdulatot. Előbb a mosolygása változott, aztán a tekintete. Alig észrevehetően ingerült lett, mintha késlekedő vendéget vagy üzenetet várna. Egy tétlen szombaton kirándultunk. Ez lekötötte Nellit, tetszett neki. A völgynek a nevére már nem emlékszem, négy kilométert kellett gyalogolni az országúton, majd tovább egy mezei úton hegynek fel. Ösvényeket kerestünk és találtunk, ha elfogyott, mi tapostuk tovább. Fészket raktunk, mint a madarak. Boglyából cipeltem a szénát. Ágyat vetettünk, mint valamikor a helmeci akácos sűrűjében. Gyerekes, megmosolyogtató játék volt ez, de Nelli komolyan vette. Minden út elején egy virág neve állt, ez volt ölelkezésünk játékos fedőneve. — Kökörcsin — csücsörített Nelli. Téptem egy marok kék fejű kökörcsint. — Látod, a szirmok a levelekhez hajolnak. Ügy nézz rám te is, közelről. A virág szára rövid, fél magasra nőni, a levelek úgyis a földön maradnának. Tudtam, előre tudtam, hogyan következnek egymás után a szavak, a mozdulatok. Mire tiltakozássá erősödött volna bennem a szemérem, Nelli mellém parázslott. Én voltam a virágot takaró levél: ölelkeztünk, de én egy kicsit szégyenkeztem is. Takartam volna magam, féltem, hogy valaki elénk toppan, és mond valamit. Máskor kakukkfűcsomót szórt az arcomba. Hanyatt fe~ 147