Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Egy kalauznak két kocsija van. Akaratán kívül is üldöz bennünket. Előre-hátra. A folyosóról a klozettbe, aztán ismét elölről kezdődik minden. Nem bírtam tovább. Benyomakodtam egy hangos fülkébe. A csomagtartókon bútordarabok, edények, lepedőkbe, ágyterítőkbe göngyölt ruhanemű. A padokon szép arcú cigányok, férfiak és nők. Családi portyán voltak. Maguk közé fogadtak. Hangosan osztozkodtak valamin. A szavukat se lehetett érteni. Eleinte reszkettem. Féltem, ha összekapnak, engem is maguk alá ölnek. Kisebb-nagyobb megszakításokkal állandóan kenyeret ettek. Puha bélű, jó kenyeret. Felszedtem utánuk a kenyérhéjat. Megkínáltak. Mosollyal köszöntem meg. Később eltakartak a kalauz szeme elől. Pártfogásukba vettek. Szüntelen hangoskodásukban erőtlenül keresi helyét a gondolat. Számomra nincsenek választható utak. Csak egy út van, azon kell végigmenni. Nincs meggyőződésem. Nem dicsekedhetem hősiességgel. Fél évtizeddel elkésett az életem. A háború emberi viszonylatai itt élnek a jelenben, és átszivárognak a jövőbe. Nem is az a tízezer cigaretta a fontos, ami kéz alatt gazdát cserél. Megalázó, ami együtt jár vele: az ácsorgás, a ravaszkodás. Micsoda ösztönöket szabadít ez el! A háború, a hősök vonulása képtelen volt elzárni az aljasság hajszálereit. Milyen meggyőződés kél életre ebből az összevisszaságból? Karaiból, a zenészből, Forgácsból, állatokká zsugorított csempészfalkából? Belőlem? Belém is belém falt a háború. A letisztulást nem érzem, pedig régen vége az utolsó temetésnek. Kalapos urak helyére medáliás hősök ülnek. Követelőzők, gazdagságra vágyók. Isznak, ünnepelnek, beszédeket mondanak. Mi változott akkor? Az utolsó száz kilométert hazáig tehervonathoz csatolt, háború nyűtte német személykocsiban tesszük meg. Itt már nincs kalauz, utazhatunk kedvünkre. Magam alá gyömöszölöm a hátizsákot és ráheveredem. 133