Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

— Megjártuk — dől hozzám a futballista hízelegve. Felesleges beszéd, gondolom magamban. — Rosszkor mentünk — kap a szón Forgács. — Elkéstünk ... A zsidók elárasztották az országot cigarettával. Milliós tételekben csempészik Magyarországról és Ukrajnából. Ügy kellene nekünk is, vagy szövetkezni velük. Egyikünk se válaszol. Nincs kedvünk megismételni az ilyen utakat. — Hol vannak az ígéretek? — kesereg maga elé a zenész. Forgács ingerülten folytatja: — Nem vagyok én isten. — Becsaptál — ellenkezik szemrehányóan a zenész. — Nem ismerjük a szakmát — igyekszik Forgács túllépni az előbbi szavakon. Kiábrándult, sértődött mentegetőzések ezek. Értelmetlenek. Egyszerűen nincs tovább. Zsákutca, összehozott bennünket a véletlen. Egy hétig közös volt a sorsunk. Együvé tartoztunk, még egymás mellett ülünk, de már a holnapi nap a gond. Kényszerű, hamis szövetkezések sorsa: örülünk, ha megszabadulunk egymástól, közös szégyenünktől. Akadozva dülöngélnek egymáshoz a szavak. Már képtelen vagyok figyelni. Jó lenne azt álmodni, hogy reggelre a házunk elé kanyarodik velem a vonat. Elalszom. Pirkad, mire zökkenve megáll a szerelvény. A hátizsák eltűnt alólam. Ellopták. Forgács nincs sehol. Álmosságtól kábultan morzsoljuk lábunkkal az utat. Ruhánk, arcunk gyűrött, mintha most jönnénk a fertőtlenítőből. — Forgács vitte el — mondja köhécselve a zenész, összébb húzza magán a zsíros vállú, fekete kabátot. Oldalt fordul, védi magát a szembefújó, hűvös széltől. Karai, szokása szerint, mögöttünk rugdossa a köveket. Megkönnyebbítő érzés ölel körül, jó hazafelé gyalogolni. Mint egy tehetetlen fadarabot, ismét partra vetett a víz. De ez csak a mai nap nyugalma. Jó volna most arról beszélni, ami nem fontos. Nincs ilyen. A holnapi nap sorsom gondját adja a kezembe. Két pont, az idegenség és az otthon között vergődik az életem. Mindkettő bizonytalan. Nincs állandóság egyikben sem: estéről reggelre kelünk. Reménykedünk és félünk egyszerre. 134