Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

mött zsákot nyomnak a vállamra, hajnalban indulunk. Egy darabig ösvény vezet a tanyáról, a határ vonala vizenyős kaszálót vág ketté. Kötésig érő fűben gázolunk, feltöltődő mocsárfenék hínáros földjét tapossuk. A kolompos elöl megy, összehúzott szemöldöke alól szúrós sasszem vizslatja a tájat. Időnként hátranéz, érzem a tekintetéből, engem ellenőriz. Kedveskedve csalogatott, de nem hisz nekem. A rét végén szekér vár. A gazda éppen csak megbiccenti a kalapját. Hangját nem hallom, csupán a szája mozdulatából rezzen a jó reggelt. — Rendben van — fordul a vezér felé. Széles csontú, száraz arca elégedetten mosolyra húzódik. A zsákokat felrakjuk a szekérre. A gazda jókora fűcsomóval takarja be a szállítmányt. A vezér a szekéren megy, bennünket hátra parancsol, ötvenméternyi távolságból követjük őket. Kanyargós mezei úton zörög előttünk a szekér. Borzongok a reggeli hűvösségtől. A szökés félelmét most nem érzem. A felelősség nem az enyém, hitegetem magam. Egyik társam hórihorgas, sovány fiú. Arca feltűnően szép, haja, homloka, szemöldökének íve a filmszínészekre emlékeztet. Nem illik ebbe a környezetbe. — Mit dolgozik? -— kérdem bátortalanul. — Zenész — szólal meg a harmadik csempész —, finom zenész. — Az kicsoda? — bökök a szekér felé. — Forgács, kőműves, jó összeköttetései vannak. A zenész megáll, és nyújtja a dohányosszelencét. Ügyetlenül bajlódom a durva szálú dohánnyal. Elveszi tőlem, vékony, hosszú ujjai között reszket a cigarettapapír. Rágyújtunk. A zenész köhécselve szívja magába a füstöt. Csak most tűnik fel köhécselése. Szabályos időközökben rázkódva köhög. Ennek a reggelnek nincs is más zaja: a szekérkerekek lágy kotyogása és a zenész köhögése. Egy akácfacsoport szélén fináncok lépnek a szekér elé. Rövid szóváltás után továbbengedik őket. A bajba jutott ember alázatosságával köszönünk. Kutatva végigmérnek bennünket, tanácstalanul megállunk, köszönésünket sem fogad123