Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

sovány arca volt és nagy, hegyes orra. Szempillája remegett az izgalomtól. Vártam, hogy szól valamit. Könyörög, vagy rendre int bennünket. A zsivajgás el is csitult néhány pillanatra. Ráncos ajka feltűnően sárga volt. — Hol vannak? — követelte valaki hátulról. A papnak megrebbent a szeme, de nem szólt. Hidegen elnézett a fejünk felett. Csontos szoborarca és hallgatása tiszteletet parancsolt. — Főpap! — kiabálta még az előbbi hang. Fenyegető moraj kísérte. Hátulról durván nyomakodtak, vállamat kegyetlenül az üvegfal vasbordáihoz szorították. — Jöjjön ki, álljon elénk! — mondta bizonytalanul a gyűlés szónoka. — Menjetek be érte! —• kiáltotta valaki. — Néma — mondták röhögve a hátam mögött. Senki sem nyúlt a kilincshez. Dühödt kiabálásunkat felitta a papi arc szenvtelen merevsége. Előbb azt hittem, alázkodni fog előttünk, rémületében térdre esik. Indulataink juhászodásával azonban fenséges nyugalom ült a homlokára. Lassan engedett a vak tolakodás ereje is. A bosszúért lihegő diákfalka elernyedt. Ügy éreztem, már parancsol a csontos papi arc. Másnap egy tucatnyi diákot bevittek a rendőrségre. Beírták az adatainkat, aztán kiküldtek egy poros folyosóra, várjunk. Lehet, hogy ez a várakoztatás is a vallatás módszereihez tartozott már. Alig szóltunk egymáshoz. Nem értettem. Tegnap a papok ellen uszítottak, ma meg felelősségre vonnak érte. Bődültség. Hogy lehet ezen eligazodni? Ki szervezi ezt így? A véletlen? Vagy egy különös helyzet figurái vagyunk? Izgultam kissé, de megbánás nem volt bennem. Jólesett az a tegnapi tombolás, valami vad tehetetlenséget tompított el. Igazságtalanok voltunk? Nem baj. A szavak és kételyek mögött egy kicsit hősnek is éreztem magam. Fontosnak. Bekerültünk a parancsnok elé. A kapitány feltűnően alacsony, zömök ember. Gondosan vasalt egyenruha tartja a vállpántját, mégis esetlen. Folyton a vállát rángatja. Mozgása szándékoltan katonás, nem illik hozzá. Azelőtt boltos volt. A városban rossz híre van, nem szeretik. Csa116