Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

ládja elpusztult a táborokban, egyedül jött vissza, és rendőrnek állt. Modora türelmetlen és rendreutasító. Gyanakvó, hatalmát fitogtató ember. Kedvenc szava a „megtorlás" és a „leszámolás". Sorba álltunk előtte, mint a kaszárnyai kihallgatásokon szokás. Előbb jól megnéz mindegyikünket, és csak aztán kérdez: — Ki bujtotta fel magukat? Értelmetlen, ingerlő kérdés. — Magunktól tettük — mondja hosszú hallgatás után Karász, egy utolsóéves tanítónövendék. — A forradalom nem tűri az anarchiát. Itt nem ordítozhat mindenki, ahogy neki tetszik ... Az ellenséget másképp kell megsemmisíteni! — vágja felénk, és rándít egyet a vállán. — így láttuk jónak — válaszolja nyugodtan Karász. Dacosan farkasszemet néz a rendőrtiszttel. Nem fél. így beszél mindenkivel, nyíltan, szúrósan szembenézve. Ő az intézet legöregebb diákja, gömöri parasztfiú. Megjárta a frontot. Három hónapot harcolt a csehszlovák hadseregben. Egyenruhában szökött át a határon, jó fél évig így járt az órákra is. Nem nagyzolt, egyszerűen nem volt más öltözéke. — A forradalmat mi irányítjuk — folytatja a kapitány. Hunyorogva hallgattunk. Ilyen összeállításban még nem találkoztam ezekkel a szavakkal. — Mi így érezzük — ellenkezett Kar ász. A kapitány meghökkenve mérte végig a diákot. — A hite senkinek sincs a homlokára írva — vetette közbe bátortalanul egy piros arcú gimnazista. — Ne oktasson — torkolta le a parancsnok. — Parasztsuhancoktól nem kérünk tanácsot. Mi vagyunk a munkáshatalom ... Mondta, mondta, beszélt a forradalomról, a felelősségről, mintha könyvből olvasta volna. Karászt figyeltem. Fejét leszegve hallgatott. Ez a szokása. Ha valami nem tetszik neki, a cipője orrát nézi, és a nagy lábujját mozgatja. Aztán fenyegetések közepette utunkra engedtek. Jólesett tiszta levegőt szívni. Nevettünk, öleltük egymást. Erősnek és fiatalnak éreztem magam. 117