Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

dás. Az elkövetkező események dobra verték gyermeteg hitemet. Magyarországon történt negyvenhat tavaszán. Egy fiatal szónok jött a kollégiumba, ötszázan szorongtunk egy szűk előadóterem padjaiban, s szájtátva hallgattuk a beszélőt. — Elég a papok huncutságából. Az urak szekerét tolták, megáldották a fegyvereket. A nép ellen szövetkeznek most is. Butítottak bennünket, mindenkit. Elég volt. Hangosan helyeseltünk. Lármáztunk, kiabáltunk. Mindenkinek volt valami emléke, ami tüzet fogott a lázító szavaktól. Seregbe verődtünk, törvényt kívántunk ülni. A katolikus kolostor elé vonultunk. Ordítozva szórtuk a szitkot a néma falakra. — Mutassátok magatokat! — Miért bújtok el? Senki sem szólt vissza. Kövekkel, tégladarabokkal bevertük az ablakokat. Megrészegített bennünket a ház konok hallgatása. Betörtük a kaput. Beözönlöttünk az udvarra. Dobogva vonultunk a falépcsőkön. Senki sem állta utunkat. Leszaggattuk az imafülkék bíbor bársonyát. Szétdobáltuk, téptük, ami kezünk ügyébe akadt. Én is sodródtam a kiabáló diákfalkával szobáról szobára. Csendet és egyszerű rendet találtunk mindenütt. — Itt van, megvan! — kiabálta valaki diadalittasan. Kíváncsi gomolyaggá torlódtunk össze a szűk folyosón. A kör közepén egy reszkető asszony állt. Apró szemét ijedten kapkodta egyik arcról a másikra. — Hol vannak? — kiáltott rá egy széles képű szőke fiú. Az asszony dadogott valamit, de nem értettem. — Hova bújtak? Az asszony kövérkés állát sírás reszkettette. Képtelen volt egy szót is szólni. Kezét tördelve gyűrögette fehér kötényét. Egyetlen papot találtunk az épületben. Ágya szélén ült egy üvegfalú, hosszúkás helyiségben. Valószínű, ez volt a gyengélkedő. A közeledő zsivajra felállt, imára kulcsolt kézzel az üvegfalhoz lépett. Szemben álltam vele. Száraz, 115