Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

sejtelmesen mozdulatlan, senki sem jön szembe velem ... Gondolatban meghosszabbítom az utcát: a reggelt, az ébredés folytatását szeretném érezni és látni. Ásítozó emberek arcát, az öltözködésüket, ahogy az ágymeleg hálóruha lekerül testükről... De elég egy fáradt szemrebbenés, minden a visszájára dől. Érthetetlenül és erőszakosan az fordul elém, amit legkevésbé várok: rideg emlékek az emberek közönyéről. Valahányszor átbukdácsoltam a határon, az ígéret földjét éreztem a talpam alatt. Nem kellett félnem a szótól; nevetve mesélhettem a szökés izgalmait, s égig érő, apró örömöm megoszthattam másokkal. Segítő kezek nyúltak felém, és kenyeret tettek az asztalra, hogy fogyasszam el. Számomra ez volt a reménység tiszta ege, a jó szóval kínált kenyérdarab: Gyalázat elől menekültem, s elég volt egy levél szára is, hogy megkapaszkodjam benne. A megalázottság várakozást, nagy várakozást ébreszt. Bennem is ez élt. Képes voltam mindenre, csak azt kellett tudnom, hogy szükséges, amit teszek. Nagy tettek vágya égetett; nem tudtam, mi a forradalom, de éhségét magamban hordtam. Mi lesz a nagy várakozás sorsa? Sohasem lehet megállapítani, mikor fogy el az öröm. Először megkopik a mosolygás, aztán megfakul a szavak melegsége: ízetlenné válik a viszontlátás. Amikor negyvenhét januárjában Berei Erzsivel benyitottunk az iskolába, senki se viszonozta mosolyunkat. Napirendre tértek felettünk, hétköznapokká váltunk. Ha itt vagytok, éljetek, gondolták, de még nem mondták. Kiestünk a szemek látóteréből. Az értelem nem fogja fel azonnal a mellőzöttséget, előbb vigasztalja magát. Hallgatag társakhoz törleszkedtem, hízelegtem, hozzáhazudtam megpróbáltatásaimhoz. Sajnálkozva megmosolyogtak. Innen már csak egy lépés a koldusállapot ... Ajánlkoztam istennek, egyháznak, nagyhangú politikai hatalmasságoknak. Megmerevedtek a mozdulatok, félrefordultak tőlem az emberek... Nappalok és éjszakák szövevényében szilánkokra tört bennem a remény, a bizako114