Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

A szerelem mindig a jelené. Mi is úgy voltunk vele, a mának éltünk. A tegnap történtekről egyszerűen nem beszéltünk, volt, nincs. Takargattuk, kerülgettük múltunkat, de nem feledtük. Ott élt bennünk, benne és bennem. Éreztük, láttuk, tudtuk. Hallgattunk róla. A hallgatás sokélű, ravasz fegyver, ellensége a szerelemnek is. Űgy voltunk vele, mint a bibliai Lót; elindultunk, fogtuk egymás kezét, de visszanézni nem mertünk, féltünk, hogy sóbálvánnyá meredünk. „Szeretlek", ez a szó volt a miatyánk. Ez volt az a szó, amibe belefért minden kívánságunk és vágyunk. Számunkra ez sokjelentésű fogalom volt; örömöt jelzett, védett, betakart. Lobogtattuk, mint gyermeki kéz a játékzászlót. Komolyan vettük, és játszottunk is vele. Félbeszakítottam a beszédbe mélyedt embert: — Megvirrad, nemsokára hajnalodik. — Hosszú történet, messze van még a vége — mondta. — Egyhangú emlékezés — válaszoltam. — Cinikus ... Csalódott már valaha? — Részben. — Részben nem lehet csalódni. — Ha szeretek is, valami érintetlen marad bennem. Nem tudok teljesen feloldódni — mondtam restelkedve. — Bizalmatlan vagy számító — korholt ingerülten. — Magát is kijátszották — fordítottam ellene a szót. — Akkor is. A szerelem mindent kíván. Csak úgy lehet, csak úgy érdemes szeretni, ha mindent ad. Próbálja meg egyszer fél arcát süttetni a nappal... Aztán álljon az emberek elé. Minden csalás kezdete a ravaszkodó hallgatás, a számítgatás. Észre sem veszi, egyre többet kénytelen eltakarni önmagából... Kérdéssel válaszoltam: — Ha módjában állna újraélni ezt a szerelmet? ... — Ostoba kérdés — mondta ingerülten —, de ha kíváncsi... semmit sem sajnálok. — És az öngyilkosság? — néztem az arcába. Szégyenkezve lehajtotta a fejét. — Az ember nem akar elpusztulni, vannak nehéz pillanatok, de az élet mindennél drágább. 109