Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

A korbács vörös csíkokat hasított Nelli meztelen hátán. A kisebbik lány térdepelve imádkozott. Apjától félt, de kegyetlenségét nem értette. Nővérét egyszerre irigyelte és sajnálta. Mindnyájukért imádkozott, az elmúlt napok csendjéért, nyugalmukért: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben ... — Elvette a tisztaságod — reccsent a dühös ordítás. Az imádkozó lány megremegett: őrizz meg bennünket, mi Atyánk, kapdosta rémülten, rendszertelenül egybe az ájtatos szavakat. — Magam adtam ... az én jogom — ellenkezett fájdalmas sírással Nelli. — Szajha lettél. — Szeretem. — A lába kapcájává tesz — hangzott az artikulálatlan kiáltás. — Szeretem. Csapdosott, csípett a korbács. Hasogatta a szép leány meztelenségét, — Elpusztítlak, engedelmeskedni fogsz — rikácsolt Gallai. Nyüszítő sírás szivárogta be a ház minden zugát. Beleragadt az idegekbe, visszaverődött a falakról, a tárgyak felületéről. Gallainé fuldokolva sziszegte: — Állatok ... érzéketlenek ... az állatok teszik ezt... összeállnak, párzanak ... Szellemük nincs, csak a vérüket érzik ... Mind egyformák, állatok. Vasárnap következett, Ünneplősre keményítve hárman indultak a nagymisére: Gallai, a felesége és a kisebbik lány. Nelli egy szál ruhában megszökött hazulról. Három napig a századiroda kamrájában rejtegettem. A szökés negyednapjának délelőttjén összeházasodtunk. Gyász szakadt a Gallai-házra. Elnémult. Az ablakredőnyök reggel, este egyformán útját állták a kíváncsiskodásnak. Az ajtó is csak nagy ritkán nyílt és zárult. Élt, lélegzett a család, de csonkán, sebzetten. Engem már csak tíz nap választott el a leszereléstől. Egy hétig ilyen meredten feszült köztünk a húr: titokban 206