Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

— Nyomaszt a sötétség — mondta. — Rejtőznünk kell — nógattam türelmetlenül. — Engem fojtogat ez a bujkálás ... Már enni sem tudok, — Félsz? — kérdeztem esetlenül. — Irtózom a sötéttől... Valahányszor elszököm otthonról, úgy érzem, megaláznak. — Miattad tesszük. — Nem bírom tovább. Aztán váratlanul kitört a botrány. Az apja meglepett bennünket, és ordítva ráncigálta haza a lányát. Vadászpuska elé állította, úgy akarta más belátásra bírni. Pokol terült a Gallai-házra. Nellit naphosszat a fürdőszobába zárva őrizték. Megszökött, és összefüggéstelenül, reszketve mondta el a történteket. Faggatták. Térdre kényszerítették. Elmondott rólam mindent. Nem hallgatta el az éjszakai találkozásokat sem. Az apja korbáccsal végigvert rajta. Menekült, sikongva futott szobáról szobára. Meztelenre vetkőztette, nem kímélte, irgalmatlan volt hozzá. Aznap senki se hagyta el a Gallai-házat. Behúzták a függönyöket, kulcsra zárták a vaskaput is. Én pontosan nem tudtam, mi történik odabenn. Képzelgések kínoztak. Szabadságot kértem. Nappal a kert végében ólálkodtam, éjszaka pedig az ablakok alatt hallgatóztam. Tehetetlenül vergődtem a ház táján. Az utcabéliek eleinte tisztelettel köszöntek. Később gúnyosan mosolyogtak. Akkor már nem szégyelltem semmit. Lepergett egy nap és egy éjszaka. Nem tágítottam. Hajnal felé az álmatlanságtól már égett a szemhéjam. Az éjszakai járőrből hazatérő két katonatársam száraz kenyérdarabot nyomott a kezembe, és röhögve otthagyott. Düh és konokság feszült bennem. Reggeli hetet ütött az óra. Aztán elverte a nyolcat, kilencet. Megütközve mértek végig a városba induló hivatalnokok. A Gallai-ház nem mozdult. Suhancok álltak körém, kíváncsi kérdéseikkel barátkozni akartak. Elkergettem őket. A forráskút kávájáról felmásztam a Lábady-ház kőkerítésére. Innen jól láttam Gallaiék udvarába, és szemmel tarthattam a rangos ház valamennyi ablakát is. 104