Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

Nem hallottam semmit. Minden pihenés és indulás csak még jobban összezavarta a tájékozódást. Erzsi erősködött: — Balra kell fordulnunk ... — Még nem lehet hajnal, öt órakor kezdik a harangozást — próbáltam meggyőzni. Makacs volt, ragaszkodott a harangkonduláshoz. Bal kéznek tértünk. Bizonytalan lettem. Gyalogoltunk. Megálltunk, hallgatóztunk. Semmi jel, semmi villanás. Már rogyadozott a térdem. Lecsaptam a batyut, körbeforogtunk, levegőt kaptam magamba, és tovább törtettünk. Egy pillanatra még megpróbáltam a szélfúvás irányába fogózni. Mikor elindultunk, északi szél hajtotta a havat. Ez volt az utolsó kompasz. De hát a pusztai szél keresztül-kasul fésüli a határt. Mi pedig ösztönösen mindig a hátunkat tartottuk oda a vihar szeszélyének. Lehet, hogy éppen ez tévesztett meg. A szél nyomában talpaltunk. Az meg forgatott bennünket, tekergetett jobbra-balra, nyugatnak, keletnek, ahogy kedve tartotta. Eltévedtünk. — Fény villant — suttogta rekedten a lány. Néztünk, vártunk. Reménytelen képzelgés indított tovább. Most már csak az volt a fontos, hogy menjünk. Mindegy, akármerre. Ha megálltunk, akaratlanul is gondolkodni kellett. Tanácstalanságunk-félelmetes volt. — Messze van még? — kérdezte Erzsi. — Micsoda? — A határ. — Már elhagytuk — biztattam. — Nem harangoznak még? — nyűgösködött. — Akkorra falut érünk — mondtam, de magam sem hittem már, hogy ennek az útnak valaha is vége lesz. — A harangszó mindenkit eligazít — kapaszkodott belém fáradtan Erzsi. — Megfulladok — hajtotta hozzám közel az arcát. Lehúzta a kesztyűjét, és a csuklómra fonta ujjait. A tenyere forró volt. Néhány lépés után ideges, türelmetlen mozdulattal szétszakította nyakán a feszesre tekert fejkendőt. — Megfázol — mondtam, és féltve igazgatni kezdtem kabátjának nyúlprémes gallérját. Nem engedte. Görcsösen 99