Dobos László: Földönfutók, Egy szál ingben

Földönfutók

a karomba markolva hozzám dőlt. Forró lehelet csapott az arcomba. Kigombolta a kabátját. Egész testében remegett. Ha nem támasztom, beledől a hóba. — Félsz? — kérdeztem. — Nem! — Lázas vagy — mondtam magamhoz ölelve. Kezembe fogtam az állát. Veríték gyöngyözött a bőrén. Szemét lehunyva sebesen, szaggatottan kapdosta a levegőt. — Nem harangoznak még? — kérdezte ismét. A harangszó gyakori számonkérése megrémített. Fehér fásliba pólyált apácaarca ijesztően meredt rám. Járásra ösztökéltem. Alig tettünk néhány lépést, ismét megálltunk. Ezután egyre gyakrabban kellett pihennünk. Már számoltam a lépéseket: tíz, tizennégy. Vizesgödörbe vagy barázdába léphettem, mert megroggyant a lábam, és a hóba buktam. Hirtelen fel akartam ugrani, Erzsi a vállamat ölelve mellettem feküdt. Arcát a hóba túrva nyöszörgött. — Várjál — mondta tompán —, szédülök. Felsegítettem. A kabátját már én gomboltam be. Feszesre kötöttem nyakán a kendőt is. Hagyta, nem ellenkezett. Nem volt szükség a lépések számolására. Ettől kezdve már csak bukdácsoltunk. Támolyogva vonszoltam a lányt. Hátizsákomat bal kezemmel húztam a hóban, Erzsi pedig a vállamat ölelve dülöngélt mellettem. Valósággal rábuktunk egy kint felejtett szénarudasra. Emeltem volna a lányt, hogy talpra állítsam, de eltolt magától. — Szédülök — mondta, és nyüszítő sírásba csapott a hangja. A szénacsomó túlsó oldaláról elkapartam a havat, és erőszakkal odacipeltem. Háttal nekitámasztottam a rudasnak, térdét körülfalaztam a batyukkal, és mellé ültem. Görcsösen rángott izmaimban a fáradtság. Kinyújtottam a lábamat, mintha dunnába túrtam volna. Eszembe jutott az üveg alján lötyögő pálinka. Odanyújtottam a lánynak. Reszkető kézzel a szájához emelte, kortyintott belőle, de öklendezve kiköpte. Aztán én ittam. Először, másodszor. Magamba töltöttem 100