Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

gató kérdéseiddel zavarba hozni. Inkább ő szorítana téged sarokba. Helyrepofozná a fejedet. Szelíden, jósággal. Könyvet is adna. Tele a szobája szebbnél szebb, drága könyvekkel. — Nem kell helyrepofozni a fejemet, Jankó. Inkább a tiédet — feleltem. Már egészen bizonyos voltam benne, hogy délután a páternél járt. Nem az ő fejében támadt a gondolat, hogy tartsak vele. Ott lépegetett mellettem, s nagy buzgalmában kikapta kezemből a kofferemet, hogy legalább félúton ő vihesse. Arcom égett a szégyentől. Lám, Jankó az első alkalmat megragadta, hogy engem, a hitetlen pogányt a nyájba tereljen, és én az égvilágon semmi okosat nem tettem, hogy megnyerjem magamnak. Kocsis volt az apja, a háborútól és fogságtól testben és lélekben megnyomorított, jobb sorsra érdemes munkásember. Jankó is kétkezi dolgozó, robot és szolgaság vár rá ugyanúgy, ha nem törekszik rá, hogy láncaitól megszabaduljon. Láncokat emlegettem, és türelmetlenül kifakadtam, hogy jámbor elvakultságában nem látja, milyen rossz úton jár. Aláveti magát a pátereknek, akik úgy okosítják, hogy megmaradjon a tudatlanság sötétségében. Nem kellett volna úgy érvelnem, mintha egyenrangú társaimmal szálltam volna vitába. De nekem nem volt kenyerem az agitátoroskodás, nem is volt tehetségem hozzá, sok zavarommal és hiányos tudásommal elriasztottam, eltaszítottam magamtól. Velem jött az állomásra, és megvárta a vonatom érkezését. Barátságos volt a búcsúnk, ám éreznem kellett, hogy érveim leperegtek róla. Ebben a mi papoktól, lila cingulusos kanonokoktól, barna kámzsájú ferencesektől, fekete reverendás jezsuita atyáktól, fehér főkötős Vince-rendi nővérektől hemzsegő héttemplomos püspöki városunkban a lelkek felett még túlságosan nagy hatalma volt az egyháznak. Ahhoz az alaphoz, amin Jankó embersége állt, s amivel elindult az életbe, én nem férhettem hozzá. Az a csu74