Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

— Zsidó volt az a költő? — Megnyugtatlak, nem volt zsidó. Bosszantott, hogy megint zsidózik. Nem akartam adósa maradni, visszavágtam: — Persze, neked az Isten a nagy Hivatal, akihez azért imádkozol, hogy meghallgasson. Arra kell, hogy noteszába beleírja a kéréseidet. — Ha gúnyolódsz, pofon verlek! — Eszembe sem jut, hogy gúnyoljalak. Tisztelem az emberek hitét. A tiédet is. De úgy volna jó, ha cserébe megértenéd az enyémet. — Miféle hitedet? Amiről fecsegtél? ... Hiszen te minden szavaddal megszentségteleníted az Istent. Te nem tudod felfogni, hogy ő a legfőbb Törvény, a legfőbb Hatalom ... Én már tudom, hogy a véges eszemmel nem érthetem meg nagyságát, a szívemmel kell közelednem hozzá, a szívemmel kell megértenem. Ez már nem az ő szava volt, hanem a páteré, akit én nem ismertem, s aki most formálja, vezeti valamerre. Hinni szeretném, hogy a jó felé. Mi ketten együtt indultunk el, együtt kezdtünk el eszmélni, de útjaink már a kezdet kezdetén kétfelé válták. Most ott tart a páterek jóvoltából, hogy megerősödik a jámborsága, de lemond a gondolkodásról, a kételkedés jogáról. Vakon hiszi, hogy közelebb jut az éghez, ha kételyek nélkül hisz az égben, az egek urában. Játssza a passió ördögét, és azt hiszi, hogy ez a játék is közelebb viszi istenéhez. Tulajdonképpen irigyelnem kellene őt, hogy kételyek nem gyötrik, ellentmondások nem zavarják, mint engem, aki az ő szemében pogány vagyok. Elkárhozásra ítélt lélek, aki nem hisz a túlvilági életben, és ezért nem fél a haláltól. Pogány, aki ostobán itt a földön akarja megteremteni a mennyországot. Haragudtam magamra, hogy rossz hangot ütöttem meg. Gúnyolódásom csak ellenem fordíthatta. Tudnom kellett volna, hogy a legkisebb csípős célzás felingerii; így volt ez mindig, az öklét emelte, ha kifogyott az érvekből. De mit is kellett volna tennem? Válogatott, szelíd sza72