Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

— Majd ha az ördögök fűtik alattad a katlant, elmegy a kedved a tréfától. Nem akartam vitatkozni vele, de hogy az ördögöt emlegette, kedvem támadt, hogy megpiszkáljam: — Nem jó az ördögöt a falra festeni, mert mindjárt megjelenik. Értetlenül bámult rám. — A nyelvét öltögeti — folytattam —, és vasvillával szurkál, ahogy te csinálod a passióban. — Honnan tudod? — förmedt rám. — Nem titok... Édesanyád mesélte anyámnak. De ne hidd, hogy azért büszke rád... Mostanában későn jársz haza, mondta, a pátereknél van dolgod. — Fontos dolgom, de te ezt nem értheted. — Én meg azt nem értem, hogy beéred egy hitvány ördögöcske szerepével. Jézus asztalánál kellene ülnöd az utolsó vacsoránál. Te lehetnél János apostol, ő volt a legfiatalabb és legkedvesebb az ő szívének. A páter már azért is gondolhatott volna rá, mert János vagy, Jankó a neved. — Te olvastad az újtestamentumot? — csodálkozott rám. — Miért ne olvastam volna? Szép könyv. — Egyszer majd én játszom Krisztust — mondta. — Xavér atya dicséri a tiszta kiejtésemet. Különben az ördög szerepét azért osztotta rám, mert tudja, hogy ördögbőrben is hivő maradok. — Hivő és tiszta. Nem így mondta? Hirtelen elvörösödött. — Te csak ne játszd az angyalt... És hiába vagy olyan nagyokos. Isten lényét mégsem értheted. —- Millió és millió nagy szellem nem értette meg, te igen? Millió és millió nagy gondolkodó próbált közeledni hozzá — aki nincsen és mire jutottak?... De megnyugtatlak, Jankó. Nem fogok elkárhozni. Én hiszek a művészetben. A művészetben hinni annyi, mint imádkozni. Erre egy nagy német költő tanított. Hiszek a művészetben, mondta, tehát van istenem. Aki nem hisz benne, annak legyen istene. 71