Egri Viktor: Agnus Dei, Égő föld

Agnus Dei

tói nem kell félnem. Borzongás fogott el a szeretkezés előtt, utána meg önváddal teli lelki csömör. Gyerekkorom óta a jezsuita atyákhoz jártam, az ő neveltjük voltam, nem lett volna szabad, hogy olyan könnyen engedjek az érzékiség csábításának, és gyónás után újra a paráználko­dás bűnébe essem. Ilyenkor megértettem az anyámat. Kívánatos, szép asz­szony, joga van az örömre, a szerelemre, de miért nem keresi másutt, miért választotta éppen ezt a másfajú ide­gent. Mesebeszéd, hogy ők gyöngédebbek, jobban bánnak az asszonyokkal és hűségesebbek. Kubi úr a beteg felesé­gére pazarolhatta a gyöngédségét, anyám csak a testi ki­elégülésre kellett neki. Ezt hittem konokul, mást nem is hihettem. Anyám a hozzá méltatlan, fonák viszonyt meg­gyónhatta a pátereknek, Hyacintus vagy Cornelius atyá­nak, megbeszélhette Herz nénivel is, csak előttem, egyet­len fia előtt kellett takargatnia ezt a szégyenletes viszonyt, s körmönfontan úgy tüntetni fel, mintha ártatlan barát­ság volna. Napközben elfoglalt a műhely és az iskola. Anyám jó­formán csak vacsoraidőben láthatott. Nem kellett nekem pihenő, bármily fárasztó volt a napi hajsza. Megtisztálkod­tam, bekaptam az elém tett ételt, hiába intett anyám, ne faljak olyan mohón. Nem voltam én mohó, csak siettem, hogy tiszta ruhában mielőbb a jezsuita atyák kolostorába érjek. Egész télen át és tavasszal is Xavér atya vezetésé­vel a Krisztus Urunk kínszenvedéséről, megfeszíttetéséről és feltámadásáról szóló passiójátékot tanultuk. De ennek külön története van, bővebben kell szólnom róla. Azon a vasárnapon kezdődött, amikor az udvaron szóba elegyedtem Heinivel, és ő a tűrhetetlen pimaszságával a szemembe merte vágni, hogy hiszek a vérvádban. Az esti ájtatosságon, alighogy elimádkoztuk a litániát, a sekrestyébe induló páterhez siettem. — Megkérhetem valamire, tisztelendő atyám? Intett az oldalkápolna gyóntatószékei felé. — Mindjárt jövök, fiam. 66

Next

/
Oldalképek
Tartalom